Verset ígértem neked s rímeket,
fogom hát irkám s megteszem.
Miként-hogyan érzek - kérdezed?
Erre gombnyomással választ adni nem lehet.
Szavakat rímbe öntök, rímeket versbe teszek,
sorról-sorra, hogy megértessem veled.

Papírom előttem ceruzám, kezemben.
Hogyan is fogalmazzam, ezt meg neked?
Mikor ajtóm előtt tétován megállsz,
a belépéshez engedélyre vársz.
Nem rontasz ajtóstól szobámba,
csak állsz az igenemre várva.

Bejöhetsz – tudod - megengedem neked,
s te szépen megfogod a kezem.
Csendesen halkan, nem kell a szó,
te is érzed meg én is hiábavaló.
Az ágyamhoz lassan elvezetsz,
s én engedelmesen megyek veled.

Ott megállva lágyan megölelsz,
arcomra búcsúcsókot lehelsz.
Megszűnik körülöttünk minden,
ily sötétben árnyék nincsen.
Karom én is teköréd fonom,
megfáradt fejem válladra hajtom.

Ily közel, érzem miként a szív dobban
s az álom mámorrá lobban.
Betakargatsz melegen lágyan
mintha ez lenne álmod-vágyad.
Fáradt arcomon simítod le kezed,
kedves szép álom hunyja le szemem.

Nem adom magam az álomnak meg,
eddig csak én kaptam, te nem.
Bújj hát ide te is, hunyd le szemed,
fáradt arcodon had simítsam én le kezem.
Mit te érzel nem tudhatom,
de mit én arra nincs fogalom.