Magas sziklapart, lábát hullámok csapdossák, A vörös foltokat a vízcseppek onnan le nem mossák; Sűrű ködbe borult a néma táj, Rideg szél súgja: a végzet közel jár.
Éjfekete holló ül egy kopár fa ágán Talán csak elaludt, fejét szárnya alá dugván Talán csak megpihen, vagy a párjára vár, Ki nemsoká megérkezik, s együtt repülnek tovább.
De ez a madár, nem csak úgy eltévedt, Ő messziről jön, hogy evilágban legyen követ. Most várja e napon is türelmesen, Hogy ami régen megíródott már, bekövetkezzen.
S nem is ül hiába, az elkerülhetetlenre várva Hamarosan megérkezik, ki élete útjának végét járja. Éles károgás töri meg a szürke csendet, Talán figyelmeztetés, de ő még ezt sem hallja meg.
Lassan ballag, s a szirt szélére érve Körülnéz utoljára a világtól búcsút véve. Arcán félelem látszik, szemében tűz ég, Pontosan tudja mit tesz, s hogy erre vár már rég...
Csak a végső döntés, egy mozdulat Az utolsó lépés, s az utolsó gondolat... Rá gondol, ki miatt ezt teszi Még most is, mikor a mélybe magát leveti.
Majd újra elcsendesül e szörnyű táj, A holló intő károgása is elhalt már; A hullámok zúgása hallik szüntelen Nem maradt más, csak a szürke végtelen. |