Itt van ez a szó,
dolgavégezetlenül.
Itt van ez a sor,
s ellehetetlenül.
S íme, itt van ez itt;
nem vers, csak szöveg,
súlytalan tömeg.
Mert írni
csak akkor szabad,
s lehet,
Ha sírni kell, sírni.
*
Írnék…
de mi haszna?
Reve hűl így a vasra,
ahogy én hűlök
belülről.
Tollam kelletlenül
lefordul már az első
betűről.
*
Amiről írnék,
kit érdekel?
Kit érdekelek?
Például: a tündérek.
Hogy fátyolkékek,
s ahová lépnek
éjszaka,
nappal vadvirág nő,
jó szagú.
S hogy soha,
de soha
nem borotválják a hónaljuk,
mégis sima,
mint a fehér rózsák szirma,
s ételük ambrózia.
*
Ó réti tündérek!
Ó rétek!
Én is gyakran
sétálok arra.
Mert a legszebb alkotás a séta.
Tudjuk ezt Weöres,
és la la la la
óta.
*
Pontosabban:
én nem lépek a rétre soha.
Csak a szőlőtábla nyugati oldalán
lépegetek
egy keskeny sávban,
amit valami munkagépek,
ami párhuzamosan fut az úttal
túlnan,
ami kivezet a városból,
s a végén van egy fehér kereszt,
egy kőfeszület.
A szőlőtábla rét felőli oldalán,
e keskeny sávban
sétálgatunk,
én és a kutyám.
*
Máskor futunk is ám!
Akkor az mi?
Mi több az alkotásnál?
Filozófia? Metafizika? Spiritualitás?
*
Most június 7. – e van.
Amiről beszélni (beszélni?) akarok,
márciusban történt.
A nap végén,
még alkonyat előtt.
*
Akkor még
aludtak a füvek,
a föld alatt
készülődtek.
Felettük,
felettük
az előző évi füvek
zörögtek szárazon.
*
S ezért még tisztán voltak láthatóak
a lapos, gyűrt
soproni
sörös dobozok,
s egyéb szemét,
amit most nem sorolok
fel.
Ismeri
ezt mindenki.
*
Volt ott például
(csak a szemléletesség kedvéért)
egy horgolt babamellényke;
kék volt s csipkés a szegélye,
de fakókék,
mint a búzavirág,
ha kisírta magát.
*
Aztán eszembe jutott
(mik nem jutnak az ember eszébe?)
az első sétánk erre.
Úgy öt-hat éve lehetett.
Akkor még
úgy kétujjnyi repedések
voltak itt a földben,
a szárazságtól,
s a lejtéstől.
Mert itt kezd el lejteni a rét,
szelíden,
lent egy horhos, lefolyástalan
vízfolyás,
aztán megint
emelkedik,
mondom: lankás, szelíd rét ez.
*
Vagy mező.
Tudattalan.
Transzcendentális.
*
Olyan csend volt!
Nagy csend.
Vasárnap lehetett.
Vagy a már felkötözött
vesszőkből áradt
az a nagy
csend.
*
Emlékszem, eszembe jutott
az első sétánk itt:
a repedések a földön,
a lejtés miatt,
a föld súlya miatt,
meg a szárazság.
Azóta végigsimogatta
víz-ujjaival a föld arcát,
s behegedt sebe, ránca,
ujja, érintése nyomán,
az esős-éra.
*
Aztán az a két teherautónyi
bontási sitt…
Hogy felháborodtam!
Még írtam is róla!
Már csak a negyede.
Az erózió
végzi a dolgát,
s előtűnnek,
mint a sárguló csontok a síri tetemből,
a műanyag
szemeteszsákok.
*
S akkor tovább alkottunk.
Vagyis sétáltunk tovább.
Én és a kutya.
Ő gyorsabban alkotott,
és ismételt is,
mert hol előre szaladt,
hol lemaradt.
*
Most persze június 7.- e van.
Most persze zöld burjánzás van.
S megint alkonyat.
De hol van ez,
ahhoz képest?
*
Most bárányok legelésznek
a tudatalatti lankákon,
s olyanok,
mint maréknyi eldobott kavics,
oly mozdulatlanok
néha,
mondom: egy marék
eldobott kavics.
S alkonyat.
S ilyenkor mintha nem is a füvet,
hanem a súrló fényeket
legelésznék…
Egyszer,
egyetlen egyszer
voltak itt együtt:
a bárányfelhők fent,
s lent ők.
Ez is
mutatja a mát,
és a la la la la
válságát.
*
De akkor,
azon a márciusi napon
egyik se volt.
Se bárány, se felhő.
Csak nagy csend,
csak valami transzcendentális,
valami spirituális.
*
A szőlőtábla
végén befordultunk jobbra,
ami kivezetett az útra.
Ami kivezet a városból.
Aminek végén ott az a bizonyos
kőkereszt.
*
S a kereszt alatt
ott ült
Ő.
*
Vándor?
Csavargó?
Hajléktalan?
Egy ember.
Egy fiatal.
*
Valami kimondhatatlan
csend vette körül.
Honnan jött?
Hová megy?
Sehonnan.
Sehová.
*
Úgy ült ott,
batyuival körbevéve,
mint a kereszt szerves része,
mintha mindig is ott ült volna,
la la la la óta,
s az elme,
az elmém
csak most vette volna észre,
mert e perc
az a perc volt,
amikor a világ minden rejtelme
felfedte magát.
*
Elmentünk mellette.
A kutya nem ugatta meg.
Mintha nem is vette volna észre.
Pedig ott mentünk el mellette,
alig néhány lépésnyire.
*
Nem nézett ránk.
Talán nem is vett észre.
Most ő, vagy mi nem létezünk.
Gondoltam akkor.
*
Már ötlépésnyire,
már húsz,
már ötven,
százra voltunk.
Amikor visszanéztem.
Persze nem láttam,
nem láthattam,
mert a kereszt beljebb volt
az út szélétől,
úgy öt méterre.
*
De tudtam,
ő ott van,
a kereszt alatt,
mozdulatlan,
abban a nagy
csendben.
S leszállt az est.
Nem volt tücsökszó,
holdfény,
se más efféle
romantikus, költői dolog.
Tudtam:
ő ott ül tovább.
Éjszaka lesz.
Éjszaka.
Dolgavégezetlen e szó.
*
Ő ott ül,
s itt ez a sor
ellehetetlenül.
*
S itt van ez:
nem vers, csak szöveg.
Súlytalan tömeg.
De mégis csak vers lehet.
Mert akkor ott
sírni lett volna kedvem.
S azóta.
*
És mint tudjuk:
legszebb alkotás a séta.
Weöres,
és la la la la
óta.
