A zöldnek minden árnyalatában,
kis cserjék húzódtak akácfák árnyában.
A virágborított mezőn
csendes patak hömpölyög.
Vadvirágok édes illata -
apró szellő fújja.
Szép tavaszi éjjen,
hol e csendes táj
szerelem tüzében égett
egy ifjú pár.
Halkan sugdolóztak,
szerelem vizében csendben lubickoltak.
Szerelem fátyolát szőtte az álom
a vadvirágos zöld tisztáson
de mint a szél iránya változik,
mámoros álom is elmúlik.
Másnap az ifjú ajtaján
kopogtattak már korán.
Mint villám, mely lesújt a földre
oly` erővel hatott a hír a szívre.
Felállt, szólni nem mert,
elcsuklott a hangja
s döbbent arccal
indult volna az útra.
Mit is mondhatott volna ,
tudta ő is mi az ifjak dolga.
Indul hát az útra,
hogy a Hazát szolgálja.
Meredt szemmel nézett a lányra.
Ily hamar múlt boldogsága?
Hosszú búcsúcsókot váltva
ijedten néztek egymásra.
Indulj hát drágám,
ne légyen rám gond,
nem mégy a halálba
csak véded az országot.
Édesanyja ült csak szótlanul,
le-lesütött szemmel fiára bámul.
Még egy forró anyai ölelés
de szíve égett ezer máglya tüzén.
A ház szeretett fiát
ekképp búcsúztatták.
Az utolsó szó az indulóé
lassan fordult kedvese felé,
vékony gyűrűt húzott le kezéről,
szerelem szikrája pattant a szeméből.
Kedvese finom ujjára húzta
s ő szavára várva pillantott reája.
Mert nem drágakő, meg ne vesd!
Mint e gyűrű szerelmem végtelen.
Ily szavakkal vett búcsút
aztán már sarkon is fordult.
Határozott léptekkel,
az ajtó felé indult el.
Kilépett szülőháza ajtaján,
szegényes cók-mókjával vállán
Elhagyta a kertet,
el a kedves helyet,
ismert tisztás után
a város kapuját.
A lány még mindig ott állott,
remegve némán tétovázott.
Nyitott ajtón kibámulva,
halk búcsúját fogalmazta.
Ebben a percben csak azt kívánta,
baja kedvesének ne essen soha.
A lány merengő szavát,
talán csak gondolatát,
tavaszi út porát járva
a címzett már nem hallja,
A fiú anyját a lány megsimogatta
s ment már vissza saját kis házába.
Mousa Tünde Folyt.köv |