Üresek a nappalok, Üresek az éjszakák, A fény, ami engem beragyogott, Lemenőben van már. S hol van a csodaszép alkony, Hol van a nevető napsugár, Merre keressem a mentsváram, Ahol rám a szeretet vár? Hegyek, síkságok, patakok vesznek körül, S eddigi életem egy játék volt, Most börtönöm. Csapdába estem, s kiszállni nehéz, Az éjszaka felemészt. Tele vagyok érzéssel, s adok is, sokat, De sajnos ez csak egyoldalú. Szeretet, amire vágyom, nem kapok soha. Sok kis patak van szememben, s mind kiárad, A Föld, mi testem, megtelik óceánnal. Az érzés szívemből jön, s hallgatok rá, S habár az eszem okosabb, Néha mégis a szívem diktál. Nem alszom reggelig, Nem alszom este, Izgulok, hogy mi lehet, Ma és holnap mi történhet? S hiába a kedves bókok, hiába az érintés, Ha szívem egyszer megfagy, megfagy vele minden érzés. |