-: EnolaG

AZ Ember

 

Az történt, hogy a héten, - meg már az előzőn is, csak akkor még nem volt ennyire durva - meg kellett csinálnunk hatezer borítékot. De nem csak egyszerűen legyártjuk, aztán annyi, hanem volt egy nagyobb papír, amit beletettünk a borítékba, meg volt egy kisebb is, meg egy másik boríték. Az olyan válaszborítékszerűség volt. Szóval bele kellett tenni, egyenként, mind a hatezer darabba, aztán meg lezárni a borítékokat. Eleinte úgy csináltunk, hogy egyszerűen belehajtottuk azt a kis fület a belsejébe. Aztán jött a főnök, az Alpár bácsi, és megnézte, de teszem hozzá, a kétharmadát akkor már megcsináltuk, hogy srácok, ez így nem lesz jó, le kellene ragasztani. De nagyon sürgősen. Mert akkor már csak három napunk volt a határidőig. Mondtuk, oké. Gondoltuk akkor hát nyáladdzunk, ugyebár. De ez sem volt túlságosan célravezető, mert a századik boríték körül már mindenki kiszáradt, meg aztán elkezdtük magunkat kicsit rosszul érezni, a sok vegyszer, vagy mi.. tisztára benarkóztunk a borítékragasztótól. Akkor kitalátuk, hogy kéne egy szivacs, és akkor azt jól bevizezzük, de ez sem működött eleinte flottul, mert átáztattunk vele mindent, ami a borítékban volt. De sikerült belejönni, és már a sokadiknál egész reflexszerűen ment. Ja, azt még nem is mondtam, hogy egy csomó nyomtatási hibás dolog is volt köztük, na most mondd meg, egy nyomdában nyomtatási hibák... Na szóval, sikerült, már majdnem elkészültünk vele - de úgy, hogy munkaidő után ottmaradt a Marcsi, meg én, és órákon keresztül ragasztgattunk, persze, túlóradíj nélkül, mert mit is képzelünk mi... Már majdnem elkészültünk vele, amikor jött AZ Ember. AZ Ember megállt a bedobozolt borítékok fölött, amiket már rendesen le is ragasztgattunk, és elkezdte feltépni őket egyenként. Na most képzelheted. Mi meg csak ültünk ott és néztük, hogy na most akkor mit is akar? Mondtuk neki: hé, ember, mit csinál? Tudja meddig szórakoztunk mi azzal? Erre meg azt felelte, hogy őt az nem érdekli, ő most ellenőrzi, minden rendben van-e, mindegyikben benne vannak-e a papírok. Háhogyne lennének, mondtam neki, mert én vagyok ott a legnagyobb szájú, pedig hát az már valami, nameg a legidősebb is. Erre meg csak folytatta a borítékfeltépkedést, le is tettük gyorsan a kezünkből ami épp benne volt, nehogymár fölöslegesen dolgozzunk. Aztán csak néztük ott, hogy mit csinál. Aztán jött az Alpár bá', is és ő is megkérdezte, mit csinál AZ Ember, mi baja van neki. Ő meg mondta, hogy itt van négyféle kód, és kódok szerint kellett volna szétrakni, mert az különböző régiókat jelöl. Ja, mondta az Alpár bá', akkor talán szólhatott volna egy kicsit előbb is, de ha most feltépkedi az összeset, akkor nem lesz időnk visszaragasztgatni, és akkor neki kell nyálazni éjt nappallá téve, mert itt mi négyen vagyunk, ő meg egyedül, és egy kicsit talán hosszabb idő lesz leragasztgatni a borítékokat. Akkor még morgott egy kicsit, hogy dehát ő a megrendelő, meg ilyen mindenféle hülyeségeket, meg aztán megkérdezte, megvan-e az az ötezer darab, amit rendelt, mi meg akkor már készen voltunk vagy ötezer-ötszázzal, és megint majdnem megütött a guta, hogyhát ezért maradtunk mi bent munkaidő után. De nem baj, akkor megszámolom, mondta, és elkezdte számolgatni. Persze, úgy raktuk a dobozokba, hogy mindegyikre külön ráírtuk, hány darabot tettünk bele, de azért hagytuk AZ Ember, hadd számolgassa, mert ha neki ennyire jó móka, hát legyen... Úgy tizenöt perc múlva bele is fáradt a nagy számolgatásba, pedig csak egy dobozzal lett kész, és azt mondta utána, hogy több van benne, mint amennyit ráírtunk legalább hússzal. No, fogtam, és ránézésre úgy húsz darabot kivettem belőle. Így jó lesz?? Kérdeztem tőle vigyorogva. Húzta egy kicsit a száját, azért megnyugodott. Kiment a kocsijához, oda már követtük, nehogy valami hülyeséget csináljon, megállt ott, csóválta a fejét. Nem fog beleférni mondta. Túl kicsi a kocsi. Fogtuk a leveleket, és úgy összetuszkoltuk őket, hogy lett a tíz ládából vagy öt, de azok olyanok is voltak...! Alig lehetett felemelni. Ott lettem volna, amikor kinyitja, egyet kivesz belőlük, jön a többi is... Na, hát így történt.

 

 

 

Forrócsoki

 

 

 

 

Hattyúdal

 

Enola próbálkozott.
Megpróbált megjavulni.
Megpróbálta elfelejteni a szárnyai alatt lapuló bombákat.
Tudta, ha öl, akkor őt is meg fogják ölni.
De azt nem is sejtette, hogy saját bombáit érzi majd a hátán. Mikor közelednek, mikor becsapódnak.
Valaki másra zúdítani - nem nagy dolog.
Valaki másra dobni, akarattal, vagy akaratlanul elejteni - az már egészen más kérdés.
Valaki másra dobálni olyan, mintha csak a természet ősi törvényét teljesítené be, olyan, mintha az evolúciót, vagy a természetes kiválasztódást segítené elő. Az erős marad. A gyenge hulljon.
Akaratlanul elejteni rossz. Terhes anyákat halomra ölni, tojásokat taposni el, tekintet nélkül arra, mi lehetett volna belőlük. Kicsi, zöld növényeket szedni ki a terméketlen földből, esélyt se adva a növekedésre, gyarapodásra.
Enola megpróbálta elfordítani a fejét.
Enola megpróbált hinni a változásban.
Enola megpróbált nem önmaga lenni, de mit vársz a mérgeskígyótól, ha a meleg szobába viszed melegedni, és kebledre szorítod? Természetéből fakadóan nem tehet mást, egyszerűen gyilkolásra született...
Megcsömörlött a sok vértől, a sós lé az arcába folyt, összeragasztotta szemeit, eldugította orrlyukait, lecsordogált a torkán. Az első litert még simán lenyeled, de aztán öklendezni kezdesz.
Úgy döntött, nem mutogatja tovább ragacsos, vértől borított arcát, nem vicsorog tovább hegyes tépőfogaival, bombáit nem villogtatja, nem dicsekszik tovább az átharapott torkok nagy számával... illetve nem is döntött így. Egyszerűen csak nem bírja többé megtenni.
Kinézett magának egy kicsi, sötét sarkot.
Talán talál ott egy darab kötelet, amire felkötheti magát... egy éles kést, amivel felvághatja az ereit, pengét, amit lenyelhet, mérgeket, egyéb nyalánkságokat, amivel kiteljesítheti szuicid hajlamait... vagy csak egy százas csomag papírzsebkendőt...
De az egészen biztos, hogy nagyon - nagyon sokáig nem fog onnan elmozdulni.