Másnap édesanyja bemegy a szobába,
bevetetlen ágyát üresen találja.
Nem kellett nagy gondolkodás,
száz tör szívét járta át.
Hideg nyirkos reggel találtak rá végre,
szikla fal alatt, halottan a völgybe.
Görcsösen szorította öklét,
benne egy meggyűrődött levél.
A levélen olvashatatlan az írás,
barna hajú lány a címzett , nem más.
Nem is kell azt elolvasni,
hisz´ a címzett így is érti.
A temetőbe csendesen vitték,
napsütéses reggel búsan eltemették.
Volt ott valaki kit nem vettek észre,
temető sarkában talpig feketében.
Csak állt némán a távolba a nézve,
könnyeit hullatta fájón, szívét tépve.
Megvárta csendben,
míg mindenki elment,
lelkében ó, mit érzett,
mikor a friss sírhalomhoz lépett.
Ráborult a sírra,
fájdalmát hangosan zokogva.
Átölelte a földet,
csókolta a fejkeresztet,
de ami a legjobban bántja,
ki már alant, vissza nem hozza.
Apró üveget vett elő táskája mélyéről,
hosszú kortyot ivott mérges levéből.
Nem sírt már, könnyeit törölte,
friss sírhalom mellé a földre feküdt le.
A temető őre így találta meg,
rég nem látott kedvese mellett.
Nem bírta elviselni, hogy nem látja már
utána ment hát, az élete árán.
A temető őr felismerte,
tudja azt is miért tette.
Ment hát, hogy a férjnek szóljon,
hogy egy fájó, rossz hírt mondjon.
A férfi az őr szavát hallgatva,
fiatal feleségét siratja.
Imádta őt ez a férfi,
véres tettét is megérti.
Utolsó nagy ajándékként,
sírhelyet vett friss sír mellé.
Felesége koporsóját a föld alá rakta,
halk szavakkal ekképp búcsúztatta:
- Oly nagyon szerettelek,
vétked megbocsátom,
legyél vele boldogabb,
te a másvilágon,
mellé tettem a helyed,
új életed vele kezded.
Rózsabokrot ültetett mind a két sírra,
szomorú temetőt mielőtt elhagyta.
Emelkedett a rózsa, nőtt az ég felé,
egyik bokron piros, másikon fehér.
A sírhalom fölött egymáshoz hajoltak,
ölelést váltva, melyre oly régóta vártak.
Egymáshoz így találtak végleg,
fekete föld nyirkos mélyében.
Nyugodtan-csendben temető sarkában,
temető sarkának legkisebb zugában.
Mindkettő a mennyországban él,
balladájuk így véget ért.
VÉGE
Mousa Tünde |
