Napi bagatell
Mert küszöbbe botlással indult.
Cipőn keresztül szivárgó fájdalom.
Ebben az időpontban maradandó.
Folyosón zeng „Fáj!”-dalom. („Bassza meg!”)
Nem tudom más, hogy viseli, de a takarítás céljára használt fertőtlenítő (magyar megfelelője: hypo), az egyik legütősebb, leggyomorösszerángatóbb alkotás, amit az emberi szaglás ellen valaha elkövettek. Főleg, hogy úgy néz ki, szaglószervem a többi érzékszerv közül a legjobb winchesterrel bír, és remekül rekonstruál dolgokat, amit aztán elküld a górénak (agy bácsi) az meg jól előhívja. Persze nem szelektál jó vagy rossz között, csak küldi-küldi: hadd szóljon! Szagoltat.
Például a fertőtlenítő, az kórház.
És azt ugye nem szeretjük.
Vagy a vizes csempe, olcsó szappan, fogrém keverék: velencei úttörőtábor, ahol a zuhanyzóban, a másodikosoknak minden este szégyenkezni kellett a nagyok, a nyolcadikosok előtt, a méretkülönbség miatt.
Persze van kellemes is.
Fűrészpor: színház.
Valami parfüm izé: második randevú, csókkal. Tudod azon a füstös kis helyen.
Aztán megint egy kellemetlen.
Olaj: hideg, kamionszerelő akna mellett álldogálás, szerelés imitálása 8 órán át.
No jönnek ezek cudar élmények, ezek a szagos hangulat előhívók, amire aztán a takarítónő teszi fel a pontot, hiszen munkáján gázolok keresztül.
Ő meg szemmel ver.
Nagyon ért hozzá, mert már majdnem fizikai a fájdalom.
„Csókolom, valahogy ki kell jutnom az épületből, elnézést már csókolom” üzenem vissza, de nem ér célba.
A lépcsőház hypo áztatta padlócsempéinek utolsó öt méterén Jack Nicholson „Lesz ez még így se” - járását ötvözöm Indiana Jones szökellésével a Frigyláda első nagy kalandjából.
(Tudod, amikor a szobrok nyilakat köpködnek.)
Szóval el van indítva a nap, szóval cudarul.
Ottó, a hajléktalan is az utcán hever. (Téma.)
Nincs kommunikatív állapotban.
Persze én sem. Csak a tiszta ruha meg a borosta nélküli arcbőr és néhány higiénével kapcsolatos apró különbség miatt, terelődik rám kevésbé a figyelem.
Sokan vagyunk így fáradt városlakók.
Kicsit nyomorult helyzet.
Kicsit olyan, mintha a bácsi pislogott volna egyet odafenn és esetleg még bele is szendergett volna az örökkévalóságba. Talán ettől van, hogy vigyázó tekintetének fénysugarát, átmenetileg nem érzzük a tarkónkon.
Aztán tékázni kezdesz, de az sem segít.
Túl lehangolt vagy az igazi kirobbanó örömhöz, ami persze jól jön, ha Csupa Rosszindulat intéz ellened támadást.
Mert nem érint meg.
Na jó! Kevésbé.
Ezek azok a napok, amiket férfi lét miatt, betét nélkül kell átvészelni.
És ezek azok a napok, amikor alig várod, hogy magad mögött felejtsd a város zaját, Ottó reggeli ábrázatát, és haza siess, hogy bekuckózz, csókot lehelj a szeretett nőre, az meg szó nélkül pizzát rendeljen mert tudja, hogy szereted.
No, ilyenkor veszi kezdetét valami jó, valami vígjátéksorozat.
Divatos nevén: sitcom.
Jóbarátoktól a Férjek gyöngyéig most már minden elcsíphető.
Nem beszélve ugye a Humor csatornánkról, ami NON-STOP.
Egy használható vígjátéksorozatban azaz öröm, hogy mindenféle karakterek, mindenféle egetverő problémákkal rohangálnak, állandó stresszel és konfliktusokkal a nyakukon, de a 21. perc végére már megint minden oké, már elfelejtve vagy megoldva, és újra győzött a bagatell, nincs miért izgulni.
Mert ezek a cuccok másról sem szólnak, mint a bagatellizálásról.
Persze holnap ugyanebben az időpontban az egész kezdődik előröl.
(De ez egy másik, egy hosszú.)
Azt írja a Magyar Értelmező Kézi, hogy a bagatell:
1. Csekélység, semmiség.
2. Apró-cseprő.
3. Rövid ötletes zenedarab.
És az Értelmező Kézi szigorúan „a” betűvel írja.
Bagatell.
Pedig, ha kissé arisztokratikusan ejtjük, (bágátell) fenségesen ízlelhető zamata van.
Jól esik mondani: ”Ugyan kérlek, bágátell!”.
Bár ezt mi nem mondjuk. Már.
Túl nett. Túl poros. Túl koros.
Mindenesetre a pánikbetegek bágátelljét Prozac-nak hívják.
|
