1958. október. 30. Phoenix – Guadalupe

Ahogy kérte, és ahogy megígértem..
A pap kissé furcsállotta ugyan, kissé mintha ellenkezett volna.. De a haldokló utolsó kérését még egy ilyen jó keresztény is tiszteletben tartja. Tehát nem szónokolt, nem említett egyetlen tényt sem Vanda életéből, mindössze annyit, messze került onnan, ahova temetettni született.
Charlie is meglepődött, amikor megtudta, anyja késő délután, estefelé akar alászállni. Szürkült, hűvös szél fújt, én pedig a cipőmet bámultam. Nem volt kire igazából nézni, nem volt igazán kit temetni. Debbie már otthon volt a kicsivel, kislányt szült, sűrű tömött, ébenfekete hajjal. A pap ásítozott a gödör túloldalán, a kereszt felett. Charlie néha-néha megremegett, oldalra bámult. Családiasan, mi hárman, és az a ronda fekete kutya, ami az Istenért sem akart tágítani a koszorú mellől, egyszerűen csak nézelődött.
Fél órás szertartás, néhány miatyánk, és szűzmária, köhögő munkás általi túl könnyen történő leengedés a homokos földbe. Azt hiszem elég hangulatosra sikeredett.

1958. október 31. Arizona, 93-as úton, Mohave sivatag

Kendőm lobog a forró szélben, ahogy szelem ketté a sivatagot világoskék Cadillac-ben, napszemüvegemet gyakorta lehúzom az orromig. Sűrűn belepillantok a visszapillantó-tükörbe, izzad a kezem a kormányon, homokkal teliment torkom köszörülöm. Egy fekete Lincoln követ a városkapu óta. Kétségbeesetten nézek percről percre Roxanne maradványaira. Csinos kis urnát választott, meg kell hagyni, de vajon kiket küldött a nyakamra? Ha nem pillantok fel, a végén még túl megyek. Megérkeztünk, a 89-es kilométerkőnél leállítom a motort, és csak ülök tovább. A mögöttem jövő fekete autóból egy harmincas évei közepén járó fiatalember száll ki, nyitva tarja az ajtót, befelé nyújtja kezét. Hájas öregúr lép az aszfaltra, cipőjén elcsúszik a déli napsugár. Fehér zsebkendőjével megtörli homlokát zsíros, pecsétgyűrűs ujjaival. Inge ujját feltűri, köhög egyet-kettőt, miközben felsegítik rá a fekete öltönyt. Elindul a sivatag felé, szorosan mögötte a fia, az ifjabb Camillo, aki már elővett egy kisebb széket apjának, hogy le tudjon ülni.
És újabb, és újabb kocsi gördül le az útról, szorosan a Lincoln mögé. Idős emberek szállnak ki, főleg napbarnított, jólöltözött hetvenesek, mind felém biccent, és szintén elindul a sivatag felé. Utoljára egy ronda zöld családi autó farol el ámokfutó módjára. Aprócska, ősz-szőke negyvenes nő száll ki a volán mögül, becsapja maga mögött az ajtót, fiát kiparancsolja az anyósülésről. A hátsó ülésről egy hatalmas csokor vörös gerberát vesz elő, majd lányát is előkotorja valahonnan. Mosolyogva integet nekem, és csatlakozik a puszta közepén álldogáló tömeghez.
Remeg kezem-lábam, apró sós könnycsepp hűti arcom. Roxanne-t magamhoz szorítom, körmeimet kocogtatom porcelán kelyhén.
Picit várnunk kell, pontosan délben kell szabadra bocsátanom, így állapodtunk meg. Két lépés távolságra némán figyel a gyászsereg.
Messzire hajítom az urna fedelét.
A szél hamar felkapja Vanda Jastrzębski-t. Minden egyes porszemén megcsillan a déli napsugár, és tovaszáll.
Amy Hankis battyog pár perc múlva hozzám, leteszi lábam mellé a csokrot, nagyot sóhajt. Kézen fog, és elvezet onnan. Sétálva a kocsi felé még látom, ahogy mindenki odamegy az idős öreg Capeso-hoz, megveregetik a vállát, megölelik.
Az öreg állítólag már nem kelt fel onnan. Együtt akart távozni kis pártfogoltjával.
Ki hitte volna, hogy a szerelem ennyire láthatatlan tud lenni..

Vége

(szerzői kiszólás: Köszönöm szépen mindenkinek, aki hajlandó volt végigolvasni, és bátorító kritikát írni az egyes részek alá, úgy hittem, hogy itt, az utolsó résznél fogom feladni. Tudom, ez egy nagyon nagy valaminek egy-egy morzsája. Ha lesz időm, energiám, és kellő fantáziam, no meg tehetségem hozzá, talán születni fog egy amolyan regény féle. Mindenesetre, még egyszer: Köszi mindenkinek)