Az egyszobás garzonban egyedül éltek, a házinéninek épp alattuk volt lakása. Már kezdettől nem volt szimpatikus, mikor először meglátták, elkezdtek félni tőle. Kirúzsozott szájú, festett hajú, elegáns dáma volt, a rossz nyelvek szerint abban gazdagodott meg, hogy jól tudott férjhez menni, s még jobban elválni. Ilyenkor addig mesterkedett, míg a férj lakása az övé nem lett. Volt már neki négy, hármat albérlőknek adott ki.

Nem volt nagy ötlet a felette lévő lakásba költözniük - ezt rögtön belátták. A kicsi már reggel hatkor felkelt, ha csak végigfutott a szobán, az is lehallatszott. Hisz a ház a hetvenes években épült: mindent kispóroltak belőle, a szigetelést is. A gyermek apró léptei hallatára a házinéni bedühödött, hiszen nyugdíjas lévén csak 10 órakor kelt. Sokszor rázta az öklét: - Feljelentem magukat! Ha még egyszer felkeltenek, mehetnek az utcára! - rikácsolta.

A házban sem kedvelték az asszonyt kiállhatatlan természete miatt. Egyszer ismeretlenek jól kitoltak vele: leszaggatták a muskátli virágait és eldobálták. Pár cseréppel meg elvittek belőle.

Azonnal felment az albérlőihez. Ráfeküdt a csengőre, és mikor azok kelletlenül kijöttek, hívás nélkül bement a szobájukba, és ordítani kezdett:

- Ellopták a virágaimat! - közben körbejárkált a lakásban és kereste a virágait. - Vegyék tudomásul, feljelentem magukat a rendőrségen! Biztos itt vannak valahol! Talán az erkélyen rejtegetik? Nyomozókat fogok idehozni! Itt csupa rendes ember lakik, maguk az egyetlen albérlők! És csak önöknek van gyereke. Nyilván ő törte le a gyönyörű muskátlijaimat.

Teátrálisan elővette a zsebkendőjét, és törölgetni kezdte a szemeit.

A fiatalok hiába próbálták mondani, hogy semmi közük nincs az egészhez, a néni nem hitt nekik. Idegesen összeszorították a szájukat, és rettegtek, mikor adja ki az útjukat. Szólni nem mertek.

Ekkor jött ki a kisfiú. Odament a nénihez, megállt előtte, kis szemeit ráemelte, és örömmel mondta a játszótéri nagyfiúktól délelőtt tanult új szavakat: