Nem tudom már tovább titkolni az érzéseimet,
Félek rádnézni, hiszen csillog a szemem.
Már biztos sejtettél valamit, ha nem, akkor most megtudod:
Szeretlek, nagyon.
Mikor veled vagyok, szívem úgy éget, mint a déli Nap,
Mikor hiányzol, a szívem sírva fakad.
A boldogságot hoztad a szívembe,
S persze, a reménytelen szerelmet.
Pedig, mit meg nem adnék azért, hogy ajkad ajkamhoz érjen,
Bármit megtennék azért, hogy magammelett érezzelek.
Ha kéne, én lehoznám neked a legfényesebben ragyogó csillagot, az égről,
Ha szeretnéd, én beszélgetnék veled, bármiről.
Hiszen úgy iszom a szavaidat, mint szomjas gyermek a vizet,
Szavaidat mélyen belevésem az emlékeimbe.
Nem akarom, hogy elmenj, pedig tudom, hogy neked lesz jobb így,
Nem akarom, hogy itthagyj, hogy leszek boldog így?
Hogy csillapítsam majd szomjamat, ha nem vagy itt?
Hogy leszek én majd boldog, ha nem foglak látni?
Egész testemet a fájdalom, a hiány, fogja átjárni,
Hiszen, nem tudom, hogy mikor foglak újra látni.
Fájdalmas lesz, nagyon, ez biztos,
A hiányt, amit érezni fogok, hogy csillapítsam le, akkor?
Nem akarom, hogy elmenj, mert szeretlek,
Nem akarom, hogy itthagyj, mert te jelentesz számomra mindent.