Megint nem ment le egy falat sem
Hiába únszoltak könyörögve
Udvarias „köszönöm” és „nem”
Elfogysz, drága gyermekem,
Ahogy újholdra sarlóvá lesz,
S kis arcodra néma félelem feszül
Vagdalnak kurta, kemény szavaid
Nem szerettél, nem törődtél velem
Idegen lettél, távoli, halott
S megemészt valami titkos
Megnevezhetetlen gyilkos bánat,
Csontodba fészkelő, sápadt kór
Alig vagy itt, messziről rebbennek
Árnyékos, gyönyörű hosszú pilláid
S ha kérdik, már nem tiltakozol
Nem jő álom, s újhold nem telít
Sovánnyá asztak reménytelen napok
Reggelre kihűl csendes párnád
Könyv volt a kezedben, útikalauz
Félek, s nem tudom, melyik lesz a nap, mikor
Lelked végre tested fogságából kitör…
16 éves voltál és 41 kg, amikor e sorokat írtam,
és nem tudtam, hogy van-e visszaút a kórházi ágyról,
vagy elragad ez az értelmetlen csapda, melynek neve:
anorexia-nervosa
|
