A Hold alatt fekszem, és a csillagokat nézem. Túl sok a kérdés bennem és semmit sem értek.
Mikor a tehetetlenség nagyon fáj, nem tudod, hogy mit csinálj…
Egy könnycsepp hagyja el a szemem, lassan legördül arcomon. Akarva, akaratlanul kitör belőlem a sírás. A könnycseppek is felszáradnak a földön, s mint minden, még ez is nyomát veszíti…
Egy halk nesz folytja belém a könnyeket. Egy angyalt látok a hold fényében.
Térdreereszkedve az ég felé emeli tekintetét. Imáit mormolja. Szárnya megtépve.
Talán ő az én angyalom, s vétkeimtől terhes vállát próbálja megtisztítani. Nem néz rám, egyre csak az eget kémleli. Arca meggyötört, s fáradt. Talán belefáradt már, hogy az én vétkeimért ő feleljen.
Egy kínzó érzés járja át a testem. Leszorít a földre. Nem tudok mozogni. A szenvedés kínzó fájdalmakat rejt a csontjaimba.
Egy különös világba repülök. A galambokból keselyűk válnak. Akárhová nézek önpusztító játékok sorát látom Lucifer vidámparkjából. Óriáskerék, körhinta, szellemvasút, ami elvisz kiskorút-nagykorút. Fel is út, le is út.
Érzem a vesztem, nincs ki segítsen nekem…letaszítva…megalázva…hallom az ördög kiált felém…
Elvarázsoltak a mámorító éjszakák, s most a keserédes, bódító, mostoha valóságban ébredtem fel.
Angyalom áll elém. Arcán megnyugvást látok. Nagyot sóhajt, lehunyja szemét. Száját elhagyja az utolsó ima, visszaút nincsen. Eltűnik. Kétségbeesve kapok utána, de már késő.
Végrehajtotta feladatát, nem maradt szégyenben.

Hol alszanak azok az álmok, melyeket mélyen a szívünkben dédelgetünk…