Hajnalodik.

Óracsörgés nélküli, álmatlan az ébredésem.

Gondolatok nélkül veszem fel az este előkészített fekete ruhát. Testem mint az itatóspapír szívja magába a csendet. Egyedül vagyok. Társam egy apró gyertya, amin alig akarok égni kanóc gyűrűz törötten végig.

Haza akartam menni, hidd el!

Lejárt az útlevelem. Nem tudtak rám várni.Értem én. Két világ mezsgyéjén tudni téged, én sem akartalak.

A gyerekek még alszanak. Tán egy nagyitól sosem hallott jóéjtmeséről álmodnak éppen.

Lassan felkel a nap. Otthon most temetik el az Anyám. Felemelem a telefont és tárcsázok.Tam-tam, ta-tam, ta-tam. Gyorsabb lesz a szívverésem. Várok, tudom, időbe telik már, míg a telefonhoz érsz. Várok még egy keveset... Még két csengetést... Még egy utolsót... A készülék fáradtan csörög, több ezer kilóméterrel messzebb tőlem, és már nincs aki felvegye a kagylót.

Az apró gyertya lassan csonkig ég. Ülök előtte talpig feketében és ekkor fel kel a nap. Az első sugár végigsimítja összekulcsolt kezeimet és én belenyüszítem árvaságom a világba. Hangomat csak én hallom és TE. Senki más...

Isten veled Anyám!