Ülsz a konyhaszekrény munkalapján,lábad tíz
centi híján,eléri a talajt.Amíg Te mesélsz,én
érzem,emlékeim lassan a hátukra vesznek és
repítenek vissza,vissza a múltba.
Emlékvarázs.
Látom a pici lakást és a kis emberkét,aki
pufók,mosolygós arccal ücsörög a sokat
szolgált szobaszekrény tetején.Mellette
hangfal,a hangfalból Bono hangja igyekszik
kifelé,megtölteni a szobát.
Állok elötted és nézlek.Huncut,őszinte
szemeid,szemembe nevetnek.
A világ legkedvesebb mosolya.
A kicsiny kezek,felfelé nyújtott ujjaim
közé fonódnak,....
És ekkor bezáródik a világ.
Csak egymásnak vagyunk.
Te ott fenn a szekrény tetején,"törpéből
lett óriás",én pedig lent, picin,de boldogan.
Forog a szoba,forgunk vele mi is.
Szinpaddá válik körülöttünk a világ,....
Kétszemélyes rapszódia.
Öröm óda.
Csak a miénk,csak nekünk szól!
Mit érdekel minket most a nagyérdemű?!....
Lábad hangos csattanása a kövön,ami
visszahoz.
Mellém állsz.(Ha jól felágaskodom,még
tudok adni egy "világfinom" puszit
homlokodra)
Valamit megérzel a hangulatomból,
mert a szemembe mosolyogsz,úgy mint
akkor régen.
Vállam féltőn, óvón átöleled,s csak ennyit
mondasz:-Halló anya! Itt vagyok! Tudod,
Lippiti,Lippiti megy,megy a róka.-
S már dőlünk is egymásnak a nevetéstől,
mit sem törődve azzal,hogy körülöttünk
örjöng,dühöng,háborog a világ. |