irgumburgum!
Mert figyelmeztetve lettem.
Mert megérdemlém vala.
Hiszen foghíjasan, nagyszünetekkel csaptam a billentyűzet közé.
Mer’ „az ember egy könnyelmű, egy léha…”.
Pedig hidd el, hidd el Drága Olvasó, hogy a dolog akarat részével szinte semmi gond.
Még ötlet is akad hajnali órán és engedem és örülök és monitorra vetem aztán másnap egy szót sem értek belőle, de mindegy, mer akkor hirtelen a semmiből… tudod milyen ez na, hát nem centizem ki.
Alapszitu:
Gép elé leülsz.
Cím kipattan. (Hogy ez milyen jó lesz!)
Téma kipattan. (Ilyet még soha senki! Ez még senkinek soha eszibe, soha!)
Megnyugvás, pihizés, Purlitzer–díj átvétele gondolatban, és hé(!) ebből még forgatókönyv is lehet.
10-15 jutalomperc szörf, aztán furdalás, aztán nagy elhatározás, aztán:
„Namostaztánmegírom!”.
Általában ilyenkor jelenik meg Mr. Lustaság.
Mr. Lustaság teljesen kiszámíthatatlan és szemérmetlen és általában előzetes bejelentkezés nélkül érkezik.
Lomhán lépi át a bérlemény küszöbét majd mosolyogva tekint körül.
Hagyjam a dagadt ruhát másra, azt szeretné.
Pedig nem történt itt invitáció, vagy ilyesmi, ezért értetlenül bámulok, hogy hálló-hálló(!) kit tetszik keresni?
Mr. Lustaság nem túl beszédes alkat.
Nem a szavakkal érvvel.
Inkább karon fog és átsegít azon a másfél méteres szakaszon, ami az íróasztal és a részletre vásárolt kanapé között tátong.
Jelzi: foglaljak helyet.
Barátom! Egészen más perspektíva!
Persze Lelkiismeret Barát egy pillanatra közénk áll és finoman érzékelteti, hogy van ám munka, hogy dagad a tennivaló és „Annyi a dolgom, de annyi!”.
Mr. Lustaság most is kisegít.
Félrevonja L. Barátot és pusmog és egyezkedik.
A távirányítóval tér vissza és felpolcolja lábam, hogy nyugodtan, hogy rám fér, és döntsek:
DVD vagy TV?
(L. Barát már átlépte a kerület határát.)
A televízió mellett döntök.
Játékszabály: 10 másodpercnél tovább nem ér tanyázni egyazon csatornán.
Nem nehéz betartani ám.
Némi idő elteltével Mr. Lustaságnak hiányérzete támad.
Mintha nem lenne teljes az idill.
Gyomortájékra saccol, és telibe is talál és nyitja a hűtőt, hogy borsóleves tegnapról, hogy brassói maradék, hogy szalámi a szendvicshez és a sajt is szeletelt.
Hívatlan vendégem azonban fejét rázza.
Olyan: „Dehát ezeket meg kell melegíteni! Ezekbe energiát kell fektetni!”- módon.
No, ahogy a távkapcs a maga teljesen meglepő simulékonyságával, most a telefon landol a tenyérbe, a kedvenc Pizzéria előre beprogramozott számával, így már csak az aktuális menüt kell kiválasztani.
Említém neki, hogy apróság azért még akad, mert a dobozt még nőm érkezése előtt likvidálni kéne a bérleményből, különben lesz nagy koleszterinezés meg trigliceridezés, no meg a vércukorszint.
Bólint, bólint, de megjegyzi, ez már az ő hatáskörén kívül van, és ez az 1 emeletnyi lépcsőzés ebben az elviselhetetlen időjárásban, hát nem az ő asztala, de szívesen megkérdezi Mrs. Pedantériát, ebben az esetben mégis mi a teendő.
Hevesen tiltakozom, de ő erőlteti, és valamiféle sértődöttséget érzek a hangjában.
Érdeklődöm: megbántottam-e?
Mondja: nem, csak egy kicsit furcsán érzi magát, hiszen őt többnyire marasztalni szokták, és nem érti ezt az egész doboz-mizériát, úgyhogy lassan tovább is áll, mer’ úgy érzi kényeztetésről a továbbiakban szó sem lehet, mert én már a Pizza-szervírozás előtt azon szorongok, hogy a jól elfogyasztott tápegység burkolatát hova dugom majd el a fehérnép elől.
Próbálom megmagyarázni, próbálom maradásra bírni, de hiába.
Mr. Lustaság magamra hagyott.
Persze nem Herr Munkaenergiával. Ó nem.
Monsieur Depresszióval váltják egymás a bejárati ajtónál.
Ezt a fickót kevéssé kedvelem.
Ez a fickó nem sokat beszél.
És ez a fickó sosincs túl jó passzban.
|
