Visszhang
Füleltem, itt ólálkodott még talán, tétova útjelző, mely hozzád vezet, csendbe szikkadt dallam, egyetlen kincsem, hangvillák ágain hosszasan rezeg.
Sötét felhőpongyolába burkolva, holdkarimán sápadt-pisla csillagok, izzadt arcok, fonnyadt félmosoly dereng, s hunyorogják mind: Itt vagyok! Itt vagyok!
Szavad koppan vissza, gyöngyöző kacaj, neved suttogják a kócos-büszke fák, suttogásod verdes, pattog köveken, sóhajok gurulnak, halvány karikák.
Kérdeztem a tengert, tajtékot nevel, öleli a szirtet, tombolva morog, hasad a gránit, víz ölelésében suttogja egyre: Itt vagyok! Itt vagyok!
Hangod követve végigkóboroltam kusza-foltos erdőt, szürke réteket, konok sziklát, hullámcsitító fövenyt, számos világot, hol árnyad integet.
De messze vagy, s a kilométerekben monoton, parázsló gondolat dohog, visszhangozzák a fák, kövek, csillagok: Keress meg, várlak! Itt vagyok! Itt vagyok!
|