Szenvedésünk...

Szenvedésünk együtt ébredt a vággyal
és árnyékában meghúzódott csendben.
Nézte, ahogy ikre az egekig szárnyal,
s irigység lobbant a kormos szemekben.

Követte volna, mert fázott lent egyedül,
gyűlölte, hogy testvére olyan szabad.
nem értette, csak előle menekül,
a poros földön miatta nem marad.

Utána nyúlt ráncos, vénült kezével,
béklyóként fájdalmát ráakasztotta…
A vágy megkínzott, elnehezült testtel,
rémülten zuhant a kitárt karokba.

Azóta minden csókban és ölelésben
vezeklésül vágyakat kell szülni,
s törékeny balga hitünkkel vértezve,
magunk ácsolta keresztre feszülni.

S fentről tekinteni balgaságunkra,
nevetni képzelt szenvedésein,
ha elmosódik majd rongyos árnyéka
a múlandóság kockakövein.