„A petárda látványhatással alig rendelkező, elsősorban hanghatást keltő pirotechnikai termék. Használata rendkívüli módon zavarja a köznyugalmat. Balesetet okozhat, félelmet és rémületet kelt, háziállatok elszökhetnek...”
Andris diónyi adag hajformázó zselével az ujjai begyén botorkált kigombolt ingben, mezítláb a tükör felé, kis híján felbukva az alkalmatlannak ítélt ruhák halomba hányt tömegében. Meg sem pillantva képmását, már vakszolta is buzgón gesztenyeszín sörényét, legalább ötféle hajdivatot szoborintva sűrű egymásutánban. Valóságos frizőr. Végül megállapodott egy szolid tarajkölteményben.
- Elmegy – mondta rövid szájhúzás kíséretében, majd, mint a villám, átkomponálta az egészet holmi pomádétól villogó tüskebozóttá. – Így jobb! – állapította meg diadalittasan.
Részemről persze rémálomba illő látvány volt, de mint általában, az én véleményemet kutyába se vette. Arcszesz, kölni, deo, csak úgy locsolta magára a pacsulit – hajadon leány nem illatozik úgy húsvét napján! Olyan penetráns koncentrátumot sikerült létrehoznia, hogy azt már ő sem állhatta, nyitotta is az ablakot, hadd jönne be egy kis levegő. Ehelyett leginkább a csatazaj költözött be az utcáról csattogó-ropogó csinnadratta és tülkölés formájában. Orrfacsaró hangzavar volt. Na nem mintha ez őt a továbbiakban egy cseppet is zavarta volna, izgatottsága – még inkább illatfelhője - ködén át se nem látott, se nem hallott… nos, szaglani annál jobban szaglott. Aligha láttam még ilyen izgatottnak. A tükör előtt pózolt, végigmustrálta magát jobbról-balról, tétova ábrázat suhant át az arcán, majd hirtelen felindulásból levetkőzte gondosan kiválasztott ingjét, és fejest ugrott a szétdobált ruhák kupacába. Valahonnan előráncigált egy másikat, de az úgy nézett ki, mintha a kutya szájából tépték volna ki – úri szeszélye most épp emellett döntött. Emberfeletti vehemenciával esett neki a pillanatok alatt előkerült vasalóval, miközben folyton azon idegeskedett, hogy el fog késni. Beleugrott a friss ingbe, a lezser zakóba, aztán felkapta a slusszkulcsát, és már rohant is, de mielőtt kilépett volna az ajtón, észbekapott, és megfordult.
- Majd’ elfelejtettem – hadarta, majd kapkodva még ennem adott. – Nemsokára jövök, addig vigyázz magadra! – és már csapódott is az ajtó.
Képes volt itt hagyni egyedül a lakásban. Hallatlanul arcátlan. Mindezt azért, hogy holmi nőcskékkel hetyegjen. Úgy döntöttem, hogy már csak azért se fogom zavartatni magam, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. A ricsaj mindeközben fokozódott, már az is megfordult a fejemben, hogy ne adj’ isten kitört a háború. Lekuporodtam kedvenc szegletembe, és méláztam, igyekezvén nem tudomást venni a csatazajról. Milyen üres és sötét volt most a ház… a mi házunk! Vibráló árnyak festették most bazári színekbe az otthonos berendezést. Andris kedves ruhakupaca. Jajj, dehogy tudnék én haragudni rá, még így, hűtlenül sem, dehogy, dehogy… hiszen az ő élete az enyém is, és ez itt a mi birodalmunk. Hess, hess csatazaj, hess elfolyó árnyak. Hagyjatok pihenni, bezárom előttetek füleim, szemhéjaim. Ez a mi várunk, otthon vagyok…
Irgalmatlan csattanás, durranás, kész földi pokol rázott öntudatra, frissen ocsúdva, tán bomba robbant, oda a házunk, menekülj, menekülj, egyik lábad itt a másik ott! Csak az irhád mentsd, te szegény pára, csapot papot hagyj! Andris! Andris hol van, nincs itt, elment, talán már nem is él, de te csak fuss, ne is gondolj mással, uzsgyi az ablakon ki, még jó, hogy úgy hagyta! Voníts, nyíj, oda az otthon, oda, szűköld világgá, csaholj, csaholj, négy lábad szedd, ugass, tudják meg, Andris, hol vagy, de hol vagyok én? |