Novemberi este

Sarki lámpa kergeti az éjfélt,
sötétzöldre fest szikkadt fűcsomót,
kovácsoltvas padok ősz-hidegét
hessegeti a hanyatt dőlt bozót.

Lassú lépteimre murva reccsen,
andalognak a lombja-vesztett fák,
didergek a fázós novemberben,
s velem reszketnek korhadt éjszakák.

Az utcáról figyelem ablakod,
pedig mögötte otthon vagyok már,
horgas büszkeség körülsompolyog,
aszfaltra szegez, mozdulatra vár.

Bámulom a fényt, s ha függöny lebben,
mögé képzelem édes arcodat,
sóvárgó szemekkel, telhetetlen,
míg fölém nem oson a pirkadat.

Mozdul a jelen, a merengésből
ocsúdva, kihűlt lépcsőházakon
surran a holtig visszaigéző,
sötét-hasító, lázas alkalom.

A szoba sűrű félhomályában,
testmeleg gyapjútakaró alatt,
fényes vállad rebben öntudatlan,
forró kezem álomba ringat.