Végezetül

Még bennem él a tél,
még egyre hull a hó.
Fák közt dühöng a szél,
jéggé dermedt a tó.
Még ordít a lélek,
vergődik, fél, zokog,
benne rögök férgek;
a halálba forog.

Szoborrá varázsolt
csont ujjat, ereket,
összetört eldobott
üvegcserepeket.
Poros szemek tükrét
nem fényesíti már,
s nem ígérhet békét
messzi látóhatár.

Jégcsap kemény testem
kővé merevedett,
hideg tekintetem
a világba veszett.
Én vagyok már a tél,
jég bennem rég a szó.
Lelkem a fagyos szél,
könnyként zuhog a hó.