A fiú a téren állt.
Bokrok rejtették alakját.
Vigyázták, láthatatlan legyen mindenki elől.
Az ágak, mint megannyi zöld fátyol borultak arca elé.
Szemei, mint fénylő tükör, csillantak néha a lombok közül.
Tudta, ma jönnie kell.
Hisz megígérte.
Állt, várta. Őt.
Szíve dobogását elnyelték a sok szerelmet kihallgatott bokrok.
Tenyere izzadni kezdett, mikor meglátta.
Feléje tartott, pedig nem is láthatta őt.
Éreznie kellett, hogy várja.
- Már azt hittem nem jössz!- lépett a lány elé.
- Megígértem, itt vagyok!-
Szavai apró csengettyűk.
- Vártalak. Nagyon.-
- Tudom.- mosolyogta el magát a lány.
Tündérkacaj töltötte be a levegőt.
- Szép vagy!- a fiú fejét lehajtva suttogta el a rejtve őrzött szavait.
A lány zavartan babrált ujjaival.
Apró fürtjeit pajkosan kócolta arcába a szél.
A tér fái kiváncsian hajoltak föléjük, lábuk alatt reccsenéstelenül hallgatóztak a kavicsok.
- Akkor megyünk?- kérdezte vidáman.
A tér virágai magukba szívták napmeleg mosolyát.
A kisfiú, élete négy éve alatt még sosem látott ennyire csodálatosat.
Apró keze a kislány puha, párnás ujjai után nyúlt, s már futottak is mindent feledve a homokozóba, homokvárat építeni.
Lábuk alól nevetve símultak félre a fűszálak.