Menj hát...

Menj hát, ha úgy gondolod, nincs tovább,
ág-nyársakra tűzd nyaram bársonyát,
molyette rongy úgyis, szűnt félelem,
varjakat riaszt termő kerteken.

Emlékkel foltozott, hasadt anyag,
a varrás közt vágyaim alszanak,
ujjába bújik a szél játszani,
fakultak egykor harsány színei.

Test-méretű álom, holt vértezet,
megmosolyogják félénk verebek,
kifordított suba, lélek talán,
talpatlan cipő öreg kaptafán.

Olyan, mint voltam. Viseltes, kopott,
de átlangyosít csontot, csillagot,
forralja a fényt, fájdalmat csitít,
emléket töröl, homályt melegít.

Vidd rongyaim! Jó lesz takarónak -
álmaidba szivárok a holnap -
s ha nem marad már tenyérnyi folt sem,
eltűnök én, s férceit elviszem.