Dobbanások

Fagyott ágak dobolják az ablakon,
szél muzsikájának vad ritmusát.
Úgy dübörög szívem bordáimon,
kopogja rémült rapszódiáját.

A rettegés perdítette táncra,
félelem ugrasztja mozdulatát,
börtönéből bőszen szabadulna,
áttörné mellem rácsos csontfalát.

Megriad bármely fájdalmas szóra,
torkomban kalapál nyughatatlan.
Nem csitulhat, térhet nyugovóra,
bizonytalanság hajtja untalan.

Pedig megbékélne, pihenne már,
megnyugtatná egyetlen halk szavad,
vállamra száll, szárnyaszegett madár,
fülembe suttog, többé nem szabad.

Mégis inkább egy jéggé fagyott nem,
vagy odavetett elutasítás,
bármi, csak ne a csalóka lehet
vezéreljen sok lázas dobbanást.

És a szél odakint egyre tombol,
terhe alatt nyöszörögnek a fák.
Láthatatlan félelem dorombol,
Halk reccsenéssel leszakad egy ág.

Bennem is örvénylik tovább a vér,
űzi, kergeti fáradó szívem.
Megpihen, egyszer majd földet ér,
ott, hová örökre elviszem.