Papírszív

A jelen feszes szála pendült,
hírbe hozva múltammal jövőm.
Inger feszült a szinapszisoknak,
keserédes kín, kéjes káröröm.
Pedig csak kezem emeltem fel,
görcsös, vádlón merev ujjakat,
s mutattam bűnöst a világnak,
s égettem hamuvá űzött álmokat.
Igen. Megégettem önmagam,
megperzselt az éjszínű parázs,
salakká olvadt halandó testem,
áldottan fájó, elrongyolt varázs.
És nem volt más dolgom, csak egy,
- de éreztem, hogy abroncsként szorít -
összegyűjteni szilánkokra tört,
hasztalan vágyaim darabjait.
Minden egyes részben megkeresni,
felfedezni a gyönyörű egészt,
marokba szorítva moccanatlan
a töredezett, aprócska részt.
Estére megleltem szilánkjait,
koszos padlón, megtaposott lélek;
bokrokká serdült magvak sorsában
lázas, pillanattá ázott fények.
Testem bőrbe kötött albumába
ragasztottam mozaik egészed,
s fabrikáltam pótlásul a húsnak
fénytől megsárgult papírszíveket.

Fakó tinta szabdalta papíron
elfeledett, igaznak vélt sorok,
tiszta hitű, ám önző vallomás,
melytől a papírszív feldobogott.