"Sírodnál állok itt most búcsúzni, fiam. Tudom, sose szeretted, ha könnyezem, de most engedd meg ezt nekem, kérlek. Nem kell már, hogy erős legyek. Erős voltam akkor, mikor a harcok alatt érted aggódtam, de ki nem mutathattam. Akkor, amikor sebesüléseid kötöztem, és nem adhattam hangot féltésemnek. A hősök ti vagytok, ti elesett vagy éppen életben maradt, győzelmüket ünneplő katonák. Nekünk, a gyászoló anyáknak nem kell annak lennünk. Nem kell összeszorított szájjal, felszegett fejjel tűrnünk, ha elvesztjük gyermekünk.
Közben a pap szavait hallgatom."
Ne sírjatok, legyetek büszkék eme hős várvédőkre! Hazájukért haltak, s Isten országában mostantól méltó helyük lesz, nevük pedig idelenn örökké élni fog...
"És most szégyenkezve, némán, hogy senki se hallja elárulom neked, talán…szívesebben tudnálak gyáván, elbújva valahol, de mégis élve! Nem, nem szabad ilyenre gondolnom!
Anyai szívnek ez a sorsa, hogy meghasadjon, ha temetni kell gyermekét. Nézd, itt áll a szomszéd parcellánál Julis nénéd is, Ferkó anyja. Gyerekkori pajtásodé, akivel még mezítlábasan, fakarddal ütöttétek egymást az utca porában. Már akkor is katonásdit játszottatok, kiáltoztatok: harcra fel, katonák, jön a török!!! Ó, hát igazatok lett. Valóban jött.
Amint szép szál legényekké serdültetek, és felültetek a lóra, a féltés mellett - hogy bajotok esik - helyet szorított magának szívünkben a büszkeség. Olyan délceg, s bátor vitézeket azóta se termett a föld, mint ti voltatok. Ahogy a lovat ültétek, ahogy a kardot forgattátok! Sosem láttalak én félni téged, fiam. Soha. A bátorság együtt születik a magyar vitézzel - így tartják. A harcnál néki nincs jobb mulatság, kardja a leghűbb barátja.
- Édösanyám, ebcsont beforr! – mondtad egy-egy sebesülésnél, majd pattantál fel újra a lovadra, szemedben az ifjúi hévvel és virtussal, mindig ugyanolyan harci kedvvel"
"Jézus Krisztus aki érettünk feláldozta önmagát, dicsőségesen feltámadt. Eme fiatalon elhunyt testvéreink is életük adták hazájukért, bocsásd meg az ő bűneiket, hogy mint egyszülött Fiad, úgy ők is bűneiktől megtisztulva az eljövendő dicsőséges feltámadás ajándékát elnyerhessék."
"Ferkó pajtásod is elesett. Pedig milyen erős volt! Anyja az mondta, hárman mentek rá, úgysem bírtak vele, míg végül a negyedik janicsár orvul, hátulról szúrta keresztül. Csak az vigasztalhat minket, hogy a hősök nem hiába haltak. Győztünk gyermekem, győztünk.
Ó, ha láttad volna, hogy futott, vonult vissza a sok turbános! Én láttam. Várfalról, könnyeimen át, de láttam.
Tetteddel sokaknak adtál erőt akkor, fiam. Megrázták magukat az elfáradtak, erőre kaptak az elgyengültek, s meghőköltették a török félholdat, meg bizony. Sokan jönnek most hozzám, vállamat veregetik, ölelgetnek. Életben maradtak anyja vagy felesége jön, kosár pogácsával, egy-egy üveg megmaradt borral. Próbálnak vigaszt nyújtani. Kedvesek."
Mert a te akaratodból születünk, és gondviselésed kormányoz minket, s testünk a te parancsodra tér vissza a földbe, amelybôl vétetett. Ezennel visszaadlak hát a földnek testvérem. Porból lettél,s porrá leszel.
"Bár élet megy tovább, én megtorpanok egy időre ennél a sírnál, ahol egy ifjú magyar katona teste pihen. A fiamé. S míg szalad mellettem az idő, én csendben emlékezem, sírok egészen addig, míg bánatom valamelyest csitulni nem kezd. De hosszú időbe fog telni, mire arcomon mosollyal tudok már emlékezni rád, kisfiam. Nyugodj békében. Az Úr legyen veled."
Az asszony térdre hullva ejtette le a rózsát a friss sírhantra, s ölelte a halmot keserves sírással. Ott, akkor senki és semmi nem adhatott neki enyhülést. Az, hogy tán az utókor majd emlékszik fiára? Ugyan... A MOST fájdalmát a JÖVŐ egy bizonytalan ígérete elmosni nem tudja.
Felállt, szemét megtörölte, tétován végigsimított a fejfa mellé leszúrt hatalmas kard markolatán. –„Mekkora keze volt!”
Lelkéből otthagyott egy darabot, könnye tán még akkor se apadt volna el, ha tudja, hogy a magyar emberek évszázadok múltán is tudni fogják, ki is volt Dugovics Titusz.
|
