Az utolsó éjszaka

Éjszaka, lélekriasztó sötétben,
Neszező csendben, egyedül éberen,
Nem tapogatózom többé már felé,
s nem teszem többé szívemet elé.

Párnámmal a hátam mögött ültem némán,
én szólni nem mertem, ő nem nézett rám.
Álomra zárultak szelíd szemei,
a párnán szétterültek vörös hajfürtjei.

Arcára angyalok rajzoltak mosolyt,
pillái táncoltak, megannyi kobold.
Oly gyönyörű volt, szívem belesajdult
és törött-üresen takarómra hullt.

Megérezte tán, hogy ébren vagyok még,
megfogta kezem és megfogtam kezét,
ujjai hidegek voltak, mint a jég,
hordozták az elválás ígéretét.

Így aludtam el, a bánat ringatott,
álmom olyan mély volt, szinte már halott.
Így haltam meg nála, s így ébredtem én,
nem osztozhattam már teste melegén.

Mögém osont a hiúzléptű hajnal,
befogta szemem rózsaujjaival,
fülembe súgta, csak miattam érkezett,
csak miattam gyújtott szelíd fényeket.

Kértem volna, maradjon, ráér még az éj,
nem fenyeget részéről semmilyen veszély.
A sötétség körülfonja testem, bezár,
magányos lépteim nem várja senki már.

De ő csak sürgetett: kelj fel, menj tovább!
Minden múló perccel te leszel ostobább!
S én úgy keltem fel mosollyal arcomon,
hogy tudtam, csak mosolyogni nincs okom.

Csókkal búcsúztam tőle, ahogy szoktam,
mellemben a pánik nyúlszíve dobbant.
És a könnyek! Sírtam, ahogy még sosem!
Már az utcán töröltem szárazra szemem.