Morzsák a szőnyegen

Szétszórtan heverünk, terünk a sík,
dimenziók foglyaként szikkadunk.
Kiálthatnánk, de az már nem segít,
napszítta szőttesekbe porladunk.

Fejünk felett porból a végtelen,
alattunk feledett, régi világ,
s figyelemért üvölt észrevétlen
galaxisba zárt csillagmilliárd.

Vannak kívül még más galaxisok,
számlálhatatlan forró gáztömeg,
és azon túl új univerzumok,
képzelet szülte, álmodott közeg.

Van az örökkön létező idő,
kedvünk szerint rohan látón, s vakon,
botladozva, fényt el nem térítőn,
át pillanatból rakott halmazon.

Úsznak a percek, apró fellegek,
lovagolva forró órák szelét,
napok fonatából lazán kötött évek
rekesztik ki valóságunk telét.

Mi csak nézünk bénultan és bambán,
meglapulunk a távoli széleken,
fohászkodunk öntudatunk halmán…
…morzsák vagyunk egy kopott szőnyegen.