(Jorge Luis Borges: Arte Poetica - műfordítás)

Nézem a folyót, mi idő és ár,
ezer örvény fojt, akár sok emlék,
vérem lét és nemlét közé ömlik,
a folyó csak patak volt, csermely, ér.

Érzem, mi az álom, mikor ébren
mindenem a nincsen: ez a halál,
mitől remeg a hús mélyre ha lel,
mert álom és az éj egy az ábrán.

Látom a napon, éven, csak képek,
emberek halnak és születnek így,
jó és rossz - mind puszta jelkép, ahogy
a dal, a kósza hír - üres kupák.

Látom a vágyon a véget, megáld
az alkony a bús arany, ez a vers,
mi halhatatlan és szegény - ha vársz
lebukik és visszatér, mint a hold.

Néha, ha szürkül, látok egy arcot
e kép a gondolat maga, tükör,
minden költemény üveg; nem takar,
nem akar mást, csak a kemény ércet.

Hallom, Ulyssesnek a csoda sok,
Ithát látva csak szerelmesen sír,
és zölden de szerényen szól a sor,
a mű örök, ám a csoda csak sík.

Ez is, mint a folyó - oly végtelen,
gázló, tükör, avagy kő - egynemű,
és Hérekleitosz ugyanúgy néma
és a folyó is végtelen talán.

az eredeti itt olvasható: http://www.poemas-del-alma.com/arte-poetica.htm