A kopár sziklafalak méltóságosan emelkedtek a magasba. Egy ragadozó madár rikoltott az égen fészkét keresve, hangját ide-oda dobálták a hegyek. Összehúzott szemmel vizsgáltam a kőzetet, itt-ott furcsa, vörös csíkok rajzolódtak ki felületén. Végigsimítottam rajta, ujjammal követtem a vonalak nyomát. Úgy nézett ki, mintha a szikla megrepedt volna, és vörös por vagy zúzalék tömte volna be a repedéseket. De nem. Teljesen sima a volt a felület. Indián kísérőm szólalt meg a hátam mögött:
– A bolyongó indián keze nyoma.
Kérdeztem mit jelent, de nem válaszolt. Vadászó Bagoly az a fajta volt, aki keveset beszélt. Ha meg nem is akart, akkor egy szót sem lehetett többet kihúzni belőle. Így hát nem faggattam. Jó néhány hasonló szikla mellett vezetett el utunk, mintha írás lett volna rajtuk, mit azonban a természet erői egyre csak radíroztak. Hamarosan ránk esteledett.
Bagoly megrakta a tüzet, leült a leterített pokrócra. Én csak bámultam bele a lángokba, látta rajtam, hogy töröm a fejem a hallottakon. Megsajnálhatott. Komótosan meggyújtotta pipáját, s amint a füst kígyózni kezdett az orrából, megszólalt.
– A bolyongó indián északról jött. Ott élt az a tsis-tsis tas törzs, ahol Félig-Medve született. Félig-Medve, indián nevén Oxe Nahkohe. Voltak, akik Világos Harcosnak hívták. Anyja ugyanis fehér nő volt. Öt éves volt a kisfiú, mikor elhagyta őt és az apját. Képtelen volt hozzászokni a cheyenne indiánok vándorló életmódjához. Biztonságra vágyott egy békés kis házban, úgy ahogyan más fehér asszonyok.
Nahkohe sokáig nem tudta megérteni, miért kellett apjának a törzsön kívülről választania asszonyt, hiszen csak a népe rosszallását vívta ki ezzel. Saját magát is boldogtalanná tette, az asszonyt is. A törzs varázslója pedig azt jövendölte az ifjú Nahkohe-nak, hogy a fehér asszony lesz a végzete, és egész életén végigkíséri majd.
A félvér fiút aztán amikor eljött az ideje, harcossá avatták a naptánc véres erőpróbája során. Hiába. Továbbra is idegen volt a saját törzsében. Jó vadász volt és jó harcos, az egyik legjobb. Ezért nem bántották soha, megtűrték. Ám ennél többet nem várhatott tőlük.
Neki ez nem volt elég. Makacs volt és büszke, mint ahogy népének fiai. Tizenhét telet élt meg, amikor egyik nyár éjjelen felült a lovára, elhagyta a törzset, ahol született. Onnantól kezdve magányosan vándorolt faluról falura, otthonra sehol nem lelt. Egyre többször érte a Hanyatló Hold hava a szabad ég alatt. Számos állatot ejtett el, bőrüket a legközelebbi falunak ajándékozta, majd továbbállt. Nem volt más társa csak a lova, bejárta az északi hegyeket, majd dél felé vette az útját.
Hosszú, éveket felemésztő vándorútja végén egy zimankós télen érkezett a Washita folyó partjára. Egy kisebb törzset talált ott, jelezte nekik, hogy csatlakozna hozzájuk. Azok gyanúsan méregették. Törzsfőnökük, Kormos Üst szintén összevont szemekkel nézett a fiatal félvér harcosra. Odalépett hozzá, az állatbőrök alatt szétrántotta mellkasán a szattyáninget, és meglátta a mellkason az összeforrt sebhelyet. Kicsit megenyhült, hosszan nézett az ifjúra, de az nyugodtan állta tekintetét.
Percek teltek el, egy öreg szempár szegeződött egy fiatal, mégis sokat megélt, beszédes szempárra. Medve szemében minden ott volt: az addigi hányatott sorsa, küzdelme saját maga elfogadtatásáért. Az öreg csak hümmögött egyet, majd reszelős hangján megszólalt.
– Féltestvérem, látom a szemedben, bátor harcos vagy. Velünk maradhatsz, ha akarsz.
Kilépett sátra elé és fennhangon mondta az ott várakozó indiánoknak.
– Félvér testvérünk velünk marad.
A többi indián szavainak hallatán zúgolódni kezdett. Egymást böködték, mígnem egy idősebb lépett elő és tiszteletteljesen meghajtotta magát a törzsfőnök előtt.
– Kormos Üst törzsfőnök. Nem vonjuk kétségbe bölcsességed és döntéseid helyességét. De emlékezz rá, mit jövendöltek az öregek. A fehér ember hozza ránk a bajt. Te mégis befogadod közénk a Világos Harcost.
– Ő nem fehér. Harcos, mint mi. Megmondtam. Mától ő is tagja törzsünknek.
Nahkohe maradhatott. A többiek, ha először morogva is, de lassan elfogadták törzsfőnökük döntését. Néhányuk hamar megbarátkozott a messziről jött ifjúval. Bár a törzsfőnök fia, Fekete Sas gyakran méregette gyanúsan a jövevényt.
A kemény tél után végre eljött a tavasz. Mire a rózsás hold napjai elkövetkeztek, az űzött vad meglelte hazáját. Medvét a harcosok maguk közé fogadták, egy volt a törzs tagjai közül, ahogy apjáénál sosem lehetett volna. Az asszonyok mosolyogtak rá, a leányok összesúgtak mögötte. Sokszor fürdött együtt a kicsi gyerekekkel a folyónál, akik visongva rohamozták meg és csimpaszkodtak a nyakába. Szerette a gyerekeket.
Egyszer Fekete Sas fiát lovagoltatta nyakában, amikor meglátta annak apját a parton. Leemelte a gyereket, és átadta neki az örökmozgó kisfiút. Az végigmérte őt.
– Nahkohe, tévedtem. Te jó ember vagy – szólalt meg az indián, majd felkapta fiát és eltűnt.
Medve abban a korban volt már, amikor asszonyt választhatott maga mellé. A törzs leányai is tudták ezt, egyre többször kapták el szégyenlős-kacéran pillantásukat, ha feléjük nézett. Az egyikük, a beszédes szemű Fürge Veréb fel is keltette az ifjú érdeklődését. Előfordult, hogy megleste őt fürdőzés közben, amint a leány bronzbarna bőrén megcsillan a tavasz végi nap fénye. A lány apja sokszor veregette kedélyesen hátba, Kormos Üst pedig szinte fiaként szerette őt. Medve azt gondolta, hogy talán Nagy Szellem így kárpótolja őt az elmúlt évekért.
Békéje egészen addig tartott, míg nem találkozott a fehér asszonnyal.
Egyik nap éppen halászott, amikor idegen hangra figyelt fel. Énekszóra. Egy fehér nő csutakolta lovát a pataknál. Magas volt, lenszőke haját nyakánál összefogta.
Eva Smith a nyár derekán érkezett a vidékre. Apjával indult útnak, de már csak egyedül érkezett meg. Túl megerőltető volt az út az öregnek, a hegyek között lelte halálát. Lánya kénytelen volt ott eltemetni, csak a pecsétgyűrűjét vihette magával emlékül. Anyja csecsemőkorában halt meg, katona apja szigorúan nevelte, fenyítést többször kapott, mint jó szót. Akármilyen volt is apja, legalább biztonságban érezte magát mellette. Amikor magára maradt, az út hátralévő részében az zakatolt fejében, hogy bármikor megtámadhatják a vademberek. Ijedtében el is ejtette a csutakoló rongyot, amint az indiánt megpillantotta kilépni a bokrok közül. Az csak megragadta lova kantárszárát és elindult vele a parton lefelé.
Eva megszeppenve követte, mígnem az megállt, visszaadta neki a szárat, és mélyen a szemébe nézett.
– Itt moshatsz ló. Odafönn ivóvíz.
Nahkohe anyja és apja nyelvét is beszélte, bár az előbbit csak tőszavakban.
- Ezt nem tudta volna előbb mondani? Halálra rémített! – fakadt ki a nő.
A barna bőrű férfi csak a fejét rázta.
– Fehér asszony mindig kérdez és ellenkez túl sokat, mielőtt teszi, amit kell – és otthagyta.
Eva sértődötten nézett utána. Elsőre ugyan megrémítette az indián, de a barna szemekben meglátott valamit, amitől mégis lekopott róla a vadember-álarc. Melegség sugárzott belőlük és szeretetvágy.
Medve egész éjjel a wigwamja előtt ült, a csillagokat nézte. Vándorlása során gyakran tette ezt, éjjelenként bámulta a milliónyi égi tüneményt, ami az eget beborította. Behunyta a szemét, ismét anyját látta maga előtt. Még emlékezett rá. Azt azonban nem gondolta volna, hogy találkozik még valaha ilyen világoskék szemekkel. És aranyszínű hajjal.
Amikor legközelebb találkozhatott velük, a nő épp lovagolt. Pontosabban vágtázott. A férfi már messziről észrevette, hogy valami nincs rendben, a lovas nem volt ura lónak. Az állat megijedhetett valamitől és megbokrosodott, hiábavaló próbálkozás volt megfékezni. Sosem látott még olyan szépnek nőt, mint Evát akkor, amint a nyeregbe a kapaszkodott. Kalapját a száguldás szele lesodorta a fejéről, szőke haja szabadon lobogva úszott utána, közben a ló alatta már maga volt a megvadult, fékevesztett halál…
Nahkohe utána eredt, hajszolta, sokáig hajszolta hátasát, amíg meg tudta közelíteni az előtte vágtázót. Amint melléért, látta a riadalmat a nő szemében, akinek tekintete kétségbeesetten kapaszkodott az övébe, kezei már elfehéredtek, úgy szorította a nyeregkápát. Medve kihajolt a nyeregből, elkapta a megbokrosodott állat kantárszárát. A ló horkanva lassult le, majd megállt. Kitágult orrlyukaival fújtatva szedte a levegőt, idegesen füleit mozgatta.
– Száll le!
Eva óvatosan lecsúszott az állat hátáról. Medve is ezt tette, majd megfogta a zablát és cheyenne nyelven beszélni kezdett a lóhoz. A nő még pihegett az ijedtségtől, mégis megbabonázva nézte, amint a megnyugvó állat nyalogatni kezdi az indián tenyerét. Olyan erősnek látta akkor, annyira…férfinak.
Gyalog sétáltak vissza. A férfi csak hallgatott, a nő beszélt, ahogy ez lenni szokott.
Eva a folyó melletti kis erdő szélén lakott, egy faházban talált menedéket.
Búcsúzóul megszorította a férfi kezét.
– Nagyon köszönöm. Ha maga nem lett volna… Köszönöm.
Nahkohe az érintésre összerándult, kezét elhúzta, hátat fordítva a nyeregbe kapaszkodott és ellovagolt. Eva csak meglepve nézett utána, nem tudta, mivel bántotta meg.
Medve ugyan nem akart udvariatlan lenni, de lelki békéjének vesztét érezte. Visszaérve a törzshöz leszállt lováról, fejét annak nyakához hajtotta, és zilált, mint aki levegő híján van. Az öreg varázsló szavai visszhangzottak fejében:
„A fehér asszony uralja majd egész életed, Nahkohe. Nem szabadulsz tőle.”
Ő ezt mindig az anyjára értette – felemás származásának átka miatt. De most a jóslat új értelmet kapott. És valóban – ahogy egyre többször látta Evát, úgy furakodott be elméjébe, gondolatai közé. Érezte, hogy ha akarna, sem tudna szabadulni tőle. Szegény Fürge Veréb már hiába vetette rá barna szemének szelíd pillantását, Nahkohét nem érdekelte többé.
Járt ki a folyóhoz, majdnem minden nap. Eva kijött a házból, ő a lován ült, és csak nézték egymást szótlanul. Amikor a nap lenyugodni készült, Medve megfordította a lovát és visszatért a faluba.
Kormos Üst tudta, hová megy, hangot is adott rosszallásának. Ahogyan Fürge Veréb apja is azt tette, amikor az ifjú addigi érdeklődése lánya iránt hirtelen semmivé lett. Medve nem hallgatott egyikükre sem. Hogy is tehette volna? Hiszen csak a csillagokban megírt sorsát ment beteljesíteni. Azt, amitől mindig is félt, hiszen az öreg varázsló nagyon borúsan nézte a tüzet, amikor jövőjéről beszélt.
Megpróbálta egy ideig kiűzni a fejéből Evát, erőnek erejével harcolt a jóslat ellen, ezért szándékosan kerülte a faházat, ahol a nő lakott.
Egy hónapja nem találkoztak már, amikor Eva kunyhójához katonák érkeztek. Tízen voltak, leugráltak a lóról és közölték, hogy mint a Hetedik Lovasezred tisztjei, szállásuknak tekintik a kunyhót. Eva semmit nem tehetett ez ellen, hiszen ő is csak önkényesen költözött be az üresen maradt faházba. Sietve hagyta el a házikót, mielőtt még a katonák őt magát is tulajdonuknak tekintették volna.
A folyóhoz ment, hátha ott találja Medvét, de a férfi aznap sem jött. Eva sírni kezdett. Kendőjébe burkolta magát, és csak bandukolt fel-le a parton. Úgy érezte magát, mint amikor apja halálával egyedül maradt a hegyek között. Tető sem volt a feje fölött, és a férfi, aki oly ijesztőn hamar rabul ejtette a szívét, ő is elhagyta. Jó néhány hete nem látta már. Ráesteledett, a szabad ég alatt, az egyik bokor tövében nyomta el az álom. A hajnali napsugár már megcsiklandozta a szemhéját, amikor árnyék vetődött rá. Felpillantott. Nahkohe volt az. Sokáig nézték egymást. Eva elpirult, a férfi keze ökölbe szorult. Végül úgy estek egymás karjába, mint a fuldoklók, akik a magányosság végtelen tengeréből végre a szeretet bárkájára kapaszkodhatnak fel. Csak szorították egymáshoz testüket, nem mondtak semmit. Nem volt rá szükség.
Medve kezét nyújtotta neki:
– Gyere.
Magával vitte Evát a táborba. Kormos Üst erősen tiltakozott.
– Nem hozhatod őt ide, Nahkohe! Nyakunkra hozza a többi fehéret!
– Senkije sincs az övéi közül bölcs főnök, nem árthat nekünk.
– Nem – rázta fejét Kormos Üst.
– Akkor én sem maradok - szűrte ki fogai között a férfi. – Annyit engedj csak meg, hogy ma este itt maradjon a wigwamomban. Nincs hová mennie. Holnap elmegyünk.
A törzsfőnök nézett maga elé kis ideig, majd bólintott.
A wigwamban Medve két keze közé fogta a nő arcát. Mióta szerette volna már végigsimítani ujjaival, és belenézni kék szemeibe. A nőébe, aki hol férfias, büszke tartással ülte a lovát, hol olyan volt, mint egy ijedt kislány. Mint ahogy most is. Nem mondott neki semmit arról, mit beszélt a törzsfőnökkel. Ráér holnap megtudnia, hogy menniük kell. Arra se akart most gondolni, vajon bírja –e majd a nő az örökös vándorlást. Mert ahogyan itt sem, úgy máshol sem fogadják majd be egy fehér asszonnyal. De ez az este még az övék.
– Asszonyom legyél! Senki nem fog kötni össze, elég csak szavam?
– Nekem elég - fogta nagy kezét a sajátjai közé Eva. – De apámtól hallottam, vannak népek, akik a vérükkel pecsételnek meg egyezséget. Sebet ejtenek karjukon és összeillesztik, hogy vérük keveredjen. Ezzel a szerződés szent és felbonthatatlan. Testvérek lesznek tőle – mi miért ne lehetnék így módon asszony és ura?
Medve elővette kését, és húsába vágott. Finoman Eva karját is megkarcolta, együtt nézték, ahogy a vörös vércsepp lecsordul, majd a sebet a másikéhoz szorították.
– Asszonyom vagy.
– Az vagyok. Mostantól örökké.
Eva közelebb csúszott hozzá, hogy a férfi megcsókolhassa. Medve azután a nő fölé hajolt, hogy minden tekintetben teljessé tegye eggyé válásukat.
Eva sosem érezte magát még olyan biztonságban, mint a medvebőrön feküdve ama pogány szertartás által férjévé lett férfi mellett. Mellkasát simogatta, amikor keze a hegre tévedt.
– Honnan van a sebhelyed?
Medve néhány szóval elmondta neki a naptánc szertartását, amikor a férfivá avatás résztvevői tánc közben nagyokat rántanak a mellkasukon átfűzött kötélen, míg az ki nem szakad onnan. Eva megborzongott.
– Úristen! Micsoda barbárság! – szaladt ki a száján.
Medve álla megrándult.
– Miért hisz, hogy tsis tsis tas nép barbárabb, mint fehér ember?
A nő nézte az elforduló férfi megfeszült hátát, és békítően végigsimított rajta.
– Ne haragudj, Nahkohe. Nem akartalak megbántani.
A hajnali szél első érintésére Medve felriadt. Eva békésen aludt, ő csak nézte még egy darabig a gyönyörű arcot. Aztán hang nélkül felkelt, kilépett a sátorból. Lovára pattant és elindult a hegyek felé. Vágtatott, cél nélkül csak, szabadon, amíg lova bírta. Egyedül kellett legyen, fejében ezernyi gondolat kergette egymást. Nem akart más nőt magának, csak Evát. De ezért cserébe el kell hagynia azt a helyet, ahol annyi bolyongás után végre befogadták. Újra vándorolni fog, és ki tudja, hogy asszonya mikor un bele ebbe az életmódba, ahogyan az anyja is tette.
Nem volt azonban más választása, minthogy rálépjen az ösvényre, ami számára rendeltetett. Elindult hát vissza. A távolban aztán gomolygó füstöt vett észre a falu irányából. Túl nagy volt az a füst, túl vészterhes…Vágtába ugrasztott a lovát, hajszolta, hajszolta, mint egy őrült. Odaérve mintha tarkón vágták volna - elszörnyedt az őt fogadó látványtól. Mindenütt halottak, átlőtt mellkassal, lángoló emberi tetemek, egy-két fehér katonáé is, de nagyrészt indiánok.
– Eva!!!!!!! Evaaaaaa! – üvöltötte, miközben a forróság csaknem megfojtotta.
Az egész falu lángokban állt, néhány síró gyerek és sikoltozó asszony, és csak egypár férfi harcos maradt. Egy testet álltak körül.
Medve döbbenten szállt le lováról.
– Kormos Üst… - térdelt a halott mellé. Végigsimította az öreg arcát, akinek szája szélén már megszáradt a vér. Négy lövés végzett vele.
– Látod, mit okoztál, Világos Harcos? – szólalt meg a törzsfőnök fia, fájdalommal hangjában. – Te hoztad a nyakunkra őket. A fehér ember megtámadta falunkat, leöltek minket, mint az állatokat.
– Nem én tehetek erről – állt fel Medve és farkasszemet nézett a rézbőrűvel.
– De igen. Te hoztad ide a fehér asszonyt. Apám szeretett téged, mert jó ember vagy. Ezért elengedlek. Menj, menj, amíg megteheted. Míg a többi távol maradt harcosunk vissza nem tér. Medve félre akarta taszítani.
– Eva! Hol van Eva! Nem megyek el nélküle! Mit csináltatok vele? Ő is fehér, őt nem bánthatták!
Fekete Sas arca megfeszült.
– A fehér asszony nincs már itt. Elhagyott téged, Világos Harcos. Menj, míg békével megteheted. Menj.
– Nem! Nélküle soha! Adjátok őt elő! – nekiugrott a rézbőrűnek, aztán minden elsötétült a szeme előtt.
A hegyek szélén tért magához, lova alatt feküdt. Hamar eljutott tudatáig: leütötték a táborban, és testét a lován átvetve elvezették odáig, majd otthagyták. Medve két kezével a fejét szorította, és tehetetlen fájdalmában felüvöltött. Hangját visszaverték a hegyek, úgy érezte, mintha a visszhang is őt gúnyolná.
Hát tényleg elhagyta volna? Elment az övéivel? Talán mindig is erre várt, hogy érte jöjjön valaki. Hiszen meg is mondta az éjszaka: barbárnak tartja a népét.
De hát szereti őt! Látta a szemén, hogy szereti. Egy ilyen tiszta tekintet nem hazudhat. Csak elmenekülhetett a mészárláskor. Ezt nem róhatja fel neki. Majd visszatér, amint béke lesz. Ő megvárja.
A férfi szája körüli ránc azonban egyre mélyebb és mélyebb lett, amikor fél év múltán sem hallott senki szőke, fehér bőrű nőről a vidéken. Nahkohe nem adta fel a reményt, hogy megtalálja azt, akit utolsó éjszakájukon asszonyává tett. Annál sokkal többet jelentett neki. Neki vágott a hegyeknek, nappal vágtázott, éjjel pihent csak, mígnem az agyonhajtott ló kidőlt alóla. Onnantól gyalog folytatta útját. Nem egészen egy évtizeddel a faluban történt mészárlás után részt vett a Little Big Horn-i ütközetben. Az egyik foglyul ejtett katonát faggatta, vallatta, kínozta ekkor már szinte eszelősen, hogy mit tud Eváról, de még a szerencsétlen katona megskalpolása után sem tudott meg semmit.
Az öregek azt mondták, megtébolyult. A tsis tsis tas harcosokat mindig óvták a fehérektől, akik végül valóban baj hoztak: hosszú, kegyetlen háborúkat. Nahkohe számára az igazi háború azonban odabenn, a lelkében zajlott. Mindkét vér megvolt benne, a varázslók szerint örökös csatát vívott benne fehér és indián, ezért nem lehetett soha nyugvása.
Járta a vidéket, a közeli hegyeket, az erdőket. És várt, csak várt. Jeleket hagyott mindenhol, amerre vitt az útja. Saját vérével írt a sziklák oldalára, mert hinni akart abban, amit az utolsó éjszakán Évától hallott: a vér hazahúz, örök köteléket jelent. Akik vérüket egyesítették, azok eggyé lesznek egyszer s mindenkorra, és visszatérnek egymáshoz. De hiába volt a sok vörös betűvel bemázolt sziklafal, az elhullajtott életcseppek. Nem tudhatta, hogy Eva teste az egykori falu helyén a föld alatt nyugszik, a többi lemészárolt nővel és gyerekkel együtt.
Még ha tudta is volna, sem lett volna másként. Mert nyughatatlan lelke űzte őt újabb és újabb vidékekre, mígnem egy új testben született újjá, hogy aztán oly sok idő után – végre békét leljen.
Mereven néztem a parazsat, ami már épp csak pislákolt.
– És te hiszel ebben Vadászó Bagoly? Hogy meglelte a békéjét?
Bagoly azonban úgy gondolta, már így is sokszorosan túlteljesítette a napi szómennyiséget, ezért csak elfeküdt a pokrócon, és nemsokára már horkolt.
Aztán engem is elnyomott az álom. Éjfél után azonban felriadtam. Bagoly fekhelye üres volt, a bokrok felől mintha mozgást hallottam volna.
– Bagoly?
Nem ő volt. Egy rongyos állatbőrökbe burkolt, fehér hajú, ősöreg indián botorkált elő a bokrok közül, és a tűz melletti, ember nagyságú kő felé vette az irányt. Felemelte kezét. Jobb kezének mutatóujjából vér folyt, az első ujjperce már hiányzott. Megbabonázva néztem, mozdulni sem mertem a döbbenettől. Lassan, komótosan egy medvéhez hasonló figurát maszatolt a kőre. Amikor végzett, vonításra emlékeztető, jajgató hangot adott ki magából aztán eltűnt az éjszakában.
Reggel, amint kinyitottam a szemem, megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy csak álmodtam. Bagoly már útra készen várta, hogy összeszedjem magam. Ám egyszer csak meghűlt bennem a vér. Az ember nagyságú kőre bámultam.
- Bagoly… láttam…azt hiszem, itt járt az éjjel a bolyongó indián.
- Álmodtál csak, testvérem.
- De, de az a folt ott, a sziklán… tegnap még nem volt ott.
Bagoly odanézett, és csak megvonta a vállát. Nem különösebben rendítette meg.
Persze, hisz’ ő indián. Mit neki egy-két kóbor szellem.
* harcos
|
