[ Kezdőlap ][ Házirend ][ Blog ][ Irodalom Klub ][ Minden Ami Irodalom ][ Olvasóterem ][ Képtár ][ Műterem ][ Fórum ]
Hoppá !!!

Kedvenc versek
a You Tube-on
Tedd fel a kedvenceidet.




Ellenőrizd a helyesírást,
ha nem vagy biztos benne!




Tagjaink könyveit itt rendelheted meg



Fullextra Arcképtár


Küzdőtér

Szia, Anonymous
Felhasználónév
Jelszó


Regisztráció
Legújabb:
: MLilith
Új ma: 0
Új tegnap: 0
Összes tag: 9161

Most jelen:
Látogató: 347
Tag: 0
Rejtve: 0
Összesen: 347


Üzenőfal
Arhívum   

Csak regisztrált felhasználók üzenhetnek. Lépj be vagy regisztrálj.

Szolgáltatások
· Home
· Arhívum
· Bloglista
· Fórumok
· Help
· Hír, cikk beküldő
· Irodalom
· Irodalom Klub friss
· Journal
· Keresés
· KIRAKAT
· Kirakat Archivum
· Magazin
· Mazsolázó
· Mazsolázó Archivum
· Mazsolázó beküldő
· Minden Ami Irodalom
· Mindenkinek van saját hangja
· Műterem
· Nyomtatási nézet
· Olvasóterem
· Partneroldalak
· Privát üzenetek
· Személyes terület
· Témák, rovatok
· Üzenőfal
· Összesítő

cheap cigarettes sorry.
Fullextra.hu: Amatőr Irodalmárok Klubja!


Amatőr Irodalmárok Klubja!
[ Amatőr Irodalmárok főoldala. | Regisztrálj! ]

Csatlakozz te is közénk! A tagjainknak lehetősége van saját írásaikat publikálni, és a többiekéhez hozzászólni.

Maja
Ideje:: 08-25-2006 @ 02:29 pm

Maja anyám temetése napján került hozzánk. Könnyeimtől csak homályosan látva botladoztam a koporsó után, nem is fogtam még fel, mi történik. Mintha kívülről láttam volna önmagam. És mindenki mást. A gyászmenetet, a szolgákat, szakácsnőnk könnyáztatta, pufók arcát –nagyon szerette anyámat – s apám komor tekintetét.
A szertartás rövid volt és egyszerű, bár a kántor sokak szerint nagyon szépen énekelt, én semmire nem emlékszem belőle. Csak arra, hogy visszafelé úton kapaszkodom Borcsa szakácsnőnk karjába, és csak megyek, megyek, amerre visz.
Napokig nem jöttem ki a szobámból. Sirattam anyámat, és valamelyest magamat is. Féltem, mi lesz velem, hogy ő most nincs. Nincs aki vigyázzon rám, akivel beszélhetek, akihez odabújhatok. Nem szerettem apámat. Féltem tőle, rideg volt és kegyetlen, soha egy jó szava nem volt hozzám. Talán nem tudta megbocsátani nekem, hogy lánynak születtem.
Majával akkor találkoztam először, amikor a temetés után bejött hozzám, megkérdezte, nincs –e szükségem valamire – nem is figyeltem rá.
Aztán minden nap benézett, tálcán hozta az ennivalót, és amikor már a negyedik érintetlen tálcát kellett volna visszavinne, szelíden az ágyam mellé ült.
– Enned kell, Liz.
Csak fejemet ráztam makacsul, gyomrom mintha galambtojásnyira zsugorodott volna, úgy éreztem, bármit ennék is, rögtön visszabuknám. Szelíd erőszakkal próbált belém diktálni egy falat kalácsot – engedtem neki. De mintha fűrészport, száraz taplót rágtam volna- semmi íze nem volt a számban, a friss tej keserű epévé változott.
Egy héttel anyám temetése után ágynak estem. Rázott a hideg, homlokom forró volt, hánykolódtam az ágyban, semmit sem tudtam magamról.
– Idegláz – mondta az orvos –, a kislányt nagy lelki megrázkódtatás érte. Pihennie kell, fiatal még, a szervezete le fogja győzni. De ehhez akarnia kell a gyógyulást, éreznie, hogy szeretik.
Maja és Borcsa álltak ekkor ágyam mellett, és bólogatva vették tudomásul a diagnózist.
Maja onnantól szinte el sem mozdult mellőlem. Néztem néha, amikor az ágyam mellett ült, az ablakon betűző naptól csak a körvonalait láttam, és lázas álmaimban alakját mintha tündöklő fény vette volna körül. Ott volt, amikor lerúgtam magamról a takarót, borogatást cserélt a homlokomon, erőnek erejével diktálta belém azt a pár korty tyúkhúslevest, amit le bírtam nyelni s amit szakácsnőnk külön nekem főzött. Különös ízű és szagú gyógyteákkal is itatott – nagy részüket kihánytam, de azért volt köztük olyan, ami megmaradt bennem.
Apám egyszer sem tette be a lábát a szobámba.
Nemsokára már ijedten kerestem új „dadámat”, ha nem volt az ágyam mellett, keze olyan finom volt és olyan megnyugtatón hűvös, amikor a homlokomra tette.
Este pedig történeteket mondott nekem királyfikról és királylányokról, hős lovagokról , sárkányokról és tündérekről. Nagy voltam már ilyesfajta mesékhez, mégis úgy szerettem hallgatni. Kapaszkodtam belé, mint egy fuldokló az utolsó arra úszó farönkbe. Ő pedig észrevétlen csalogatott egyre messzebb és messzebb az elmúlás kegyetlen szakadékától. Egy meséért egy adag hús vagy leves cserébe, és én ettem engedelmesen, hogy utána ismét hallgathassam a hangját. Egy hónap múlva lábra álltam. Mikor tükörbe néztem, kishíján elsírtam magam, egy csontsovány leányzó nézett rám vissza, akinek csak szemei világítottak ki sápadt és beesett arcából.
Borcsa néni azonnal életmentő akcióba kezdett, főzte a kedvenceimet, és csempészte be a szobámba, ha kellett, ha nem. Maja kézen fogva vitt sétálni kastélyunk körüli zöld mezőre, ha elfáradtam, csak leültünk a zöldbe, hallgattuk a madarakat. Olyan furcsa volt Majával. Amerre ment, mintha a fú is jobban kizöldült volna, szebben énekeltek a madarak, tovaszálltak az esőfelhők. Ahogy telt az idő és én felépültem, úgy vettem észre, hogy Maja más, mint a többi asszony ott nálunk. Valami furcsa, nyugodt erő sugárzott belőle, barna szeméből pedig olyan melegség, hogy bárki a világon megmelegíthette volna nála fázós tagjait, aki a szeretetlenség sarkvidékére száműzetett. Békét és derűt vitt magával mindenfelé.
Ahol feltűnt, ott mosolyra fakadtak az inasok, a lovászok. Még az öreg, mogorva Fred, aki az istálló kapujában szokott ülni és ott faragta a különböző mintájú pipákat, még ő is megpöckölte a kalapja szélét üdvözlésként. Pedig ő aztán soha észre sem vett senki emberfiát.
Csak ült és faragott naphosszat.

Annyira különbözött anyámtól. Szégyellem leírni, de talán jobban szerettem Maját nála. Anyám kicsi és törékeny nő volt, így visszagondolva azt mondom: bábja apámnak.
Majában viszont erő volt, amelybe fogózkodhattam. Biztonságot nyújtott, míg anyámmal csak összebújtunk mindig, mint a fázós, árván maradt madárfiókák.
Csak én istenítettem volna ennyire? Nem hiszem – mert amióta nálunk volt, virágba borult szegény anyám által hiába öntözött és gondozott délről származó rózsa is.
Sosem láttam még olyan smaragdzöldnek a mezőt, mint azokban az években. A tyúkok szorgalmasan tojtak, egy sem hullott el belőlük, és a tehenek is több tejet adtak, ha Maja fejte őket. Egyszer meglestem: dúdolgatott nekik fejés közben. Amikor sajtárt váltott, szeretettel simogatta meg Bubó fejét, az pedig úgy nyalogatta a tenyerét, mintha mézből lett volna.
Még apámat is meglepte egyszer, amikor a vadászatból tértek haza. Az egyik legvadabb, idegeneket különösen gyűlölő kutyája előrerohant, és az akkor még csak három napja nálunk szolgáló Majával találta magát szemközt, aki a kaput nyitotta. Ő nem ijedt meg, csak állt egy helyben. A kutya meglepődve fékezett le, a fenekére ült és csak bámult rá, majd lehajtott fejjel sunnyogott oda a lányhoz, farkát úgy csóválta, mint még soha. Nem felejtem el, milyen dühösen nézett apám Majára, hogy meri ő legvérengzőbb kutyáját megbabonázni?
Szakácsnőnk, Borcsa is mintha jobb kedvre derült volna. Pedig ő olyan szomorú volt mindig, sosem tudtam, miért. Gyönyörűen tudott varrni, apám megspórolta rajta a varrónőt. Az ő kezei közül kerültek ki az én ruháim is, amit Maja hímzett tele csodaszép virágokkal, pillangókkal és madarakkal.
Apám mogorván vette tudomásul, hogy a szobám és egy-két helyiség is barátságosabb lett a színes terítőktől. Az ablakokra függönyök és a falra száraz-virág képek kerültek.
– Minek a sok női csicsa – morogta, de aztán úgy hagyott mindent. Nem hiszem, hogy különösebben törődött volna ilyen dolgokkal.

Azon a tavaszon nagyot nőttem, majdnem apám álláig értem a nyárra. Pedig ő tényleg hatalmas férfi volt – nemcsak az apró, ijedt kislány énem látta annak. Nőiesedni kezdtem, csípőm kiszélesedett. Akkor értettem meg, miért hagyta Borcsa bővebbre a ruhákat az utóbbi időkben. Melleim is kikerekedtek és én nem tudtam mit kezdeni a bájakkal, amelyekkel a természet ily zavarba ejtően hirtelen elhalmozott. Szégyenlősen, vállam beejtve járkáltam, míg Maja szelíden maga elé nem húzott.
– Húzd ki magad, kicsi lány. Ne szégyelld, hogy nővé lettél. Emeld fel a fejed, légy büszke arra, amilyen vagy. Nőnek lenni egy egyik legcsodásabb dolog a világon. Ezt ne feledd.

Az új blúzban, mellyel Borcsa ajándékozott meg, akaratlanul is felhívták magukra a figyelmet a pajkosan himbálódzó kis őszibarackok. Apám is felfigyelt már ekkor a változásra, és behívott magához. A rideg dolgozószobában idegesen járkált fel s alá, nem tudta hogyan kezdjen neki mondanivalójának. Talán először láttam őt zavarban.
Aztán, ahogy szokta, a közepébe vágott.
– Meg ne lássam mostantól, hogy valamiféle suttyókkal mászkálsz! Letöröm a derekad, ha a nyakamra hozol egy törvénytelen fattyút!
Ijedten bámultam rá tágra nyílt szemekkel, fogalmam sem volt, miről beszél. Igaztalannak éreztem felém irányuló dühét, sírva rohantam Majához vigaszra. Tőle kérdeztem és tudtam meg, mit is jelen valójában a nővé válás, és mire kell vigyáznia egy lánynak. Anyám sosem beszélt erről.
És mintha innentől indult volna az egész – vagy csak én voltam olyan liba, hogy nem vettem észre az inasokat és lovászokat, amint titkon engem bámulnak. Volt, hogy egyik meglökte a másikat és felém mutatott, de ha odanéztem, mintha semmi sem történt volna, folytatták munkájukat. Onnantól már nem beszélgethettem velük úgy, mint korábban. Féltek apámtól, biztosan tudom. Én akkor még nem értettem, minek szól ez a figyelem, csak egy ijedt, hirtelen nyúlt lányt láttam a tükörben. Maja szerint gyönyörű lánnyá serdültem. Borcsával kedvtelve nézegettek egy-egy újonnan elkészült ruhában.
– Szegény anyád volt ilyen szép, amikor idekerült – mondta szemét törölgetve. – Aztán csak fogyott, fogyott szegényke, mint a sápadt holdvilág… – legyintett és elfordult orrot fújni.

Majával azért elmehettem sétálni, de csak a birtok határáig. Meg is tettük, volt ott egy évszázados tölgy, sok-sok madár fészkelt rajta. A következő tavaszon, amikor már zöld fűszőnyeget varázsolt a mezőre az áldott napsugár, egyből szaladtunk ki a nagy fához.
Még kora tavasszal erősítettünk fel a fára madárodúkat, és lestük, lesz –e bennük fióka.
Maja megállt a fa alatt, két kezét szája előtt összetette, és rigóhangon kezdett trillázni. Meglepve bámultam, ő pedig nevetve mutatta a két kezébe rejtett kis nádsípot, amivel a hangot előcsalta.
Akkor ismertem meg Zachet. A fiú épp lovagolt, lovát megállította a birtok határán. Meglátott minket, és integetett. Olyan fura volt, hogy egy vadidegen integet nekünk. Maja visszaintett, én meg csak lestem, hogy milyen délcegen üli a lovat az a fiú, és a gyomromat egyből szorítani kezdte valami. Tétován intettem egyet a távozónak, majd Majára néztem, aki csak somolygott, és fújta tovább a rigósípját.
Később többször is lovagolt arra Zach és találkoztunk ott a nagy fa alatt. Tudtam, hogy ez számomra tiltott dolog, és ha apám megtudná, biztosan szobafogságra ítélne. Mint megtudtam, Zach a városon túli kisebb földbirtok urának a fia volt. Nagyon jól éreztem magam vele, mindig megnevettetett. De örömöm sosem volt felhőtlen, folyamatosan azon rettegtem, nehogy apám megtudja.

Pont két évvel anyám halála után apám levetette a fekete ruhát- letudva ezzel a gyászkorszakot. De sokkal inkább illendőségből tette, mintsem mély érzelmektől vezetve. Onnantól Maja ijesztőn megváltozott. Sokszor, ha apám megjelent a közelünkben, lesütötte a fejét, igyekezett elkerülni a tekintetét. Vagy egyszerűen elhagyta helyiséget. Egyszer a cselédszobában rajta kaptam, hogy sírt. Megijesztett vele, sosem láttam sírni azelőtt. Az örökké mosolygós Maja sír- ez…ez olyan volt, mintha a nap hideget sugározna, a virágok illat helyett bűzt árasztanának maguk körül. Hiszen ő jelentette a mosolyt, a jókedvet és a vidámságot ebben a házban – magát az életet. Rossz előérzetem volt, és nem is kellett soká várnom. Nemsokára nekem is lett okom a bánatra. Apám egyszer csak belejelentette, hogy férjhez ad a szomszéd földbirtokos idősebb fiához. Ismertem már látásból, csúnya vörös feje volt, és görbe háta. Még lovagolni sem tudott rendesen!
– Nem! – szakadt ki belőlem, amikor apám közölte döntését.
– Micsoda??? – nézett rám, megdöbbenve merészségemen hogy ellentmondok neki.
Merészség?! Reszkettem, mint a nyárfalevél, hogy mit fog tenni velem.
– Mi az, hogy nem? – dörögte pulykavörös fejjel. – Mit gondolsz, meddig foglak még etetni, meddig maradsz a nyakamon? Elég idős vagy már ahhoz, hogy férjhez menj!
Könnyek szöktek szemembe a kegyetlen, hideg szavaktól, de visszafogtam őket, nem akartam, hogy apám sírni lásson. Többé már nem.
- Nem kell, hogy etessen. Gondoskodni fogok magamról – szólaltam meg reszkető hangon.
- Aztán hogyan tennéd? Soha egy tűt nem fogtál a kezedbe, se egy fakanalat, de az nem is a te dolgod. Elmennél talán szajhának? Rólam senki ne suttogja a hátam mögött, hogy mi lett a lányomból. Tisztességgel férjhez adlak és punktum. És most el a szemem elől.

Két napig nem mozdultam ki a szobából, enni sem akartam. Maja szegény hiába próbálkozott, makacs voltam és dühös, és azt akartam, hogy most végre az én akaratom érvényesüljön: ha nem akarok enni, nem eszek és kész!
Csak azzal tudott végül rávenni, hogy nem szerettem volna, ha Zach ilyen nyúzottnak lát. Pénteken ismét találkoztam vele, de ekkor már apám nem engedett sehova, talán félt, hogy megszököm. Titokban kellett kimásznom a szobám ablakán keresztül, ahova Maja vitte be az ebédet, és nagy hangon csevegett, mintha ott lettem volna.
Fuldokolva estem Zach karjaiba, úgy sírtam el a bánatom. Hogy férjhez akarnak adni. Akaratom ellenére. A púpos Freddiehez. Valakihez, akit nem is ismerek, és aki miatt ott kell hagynom a Borcsát és Maját, azt a két embert, akik engem valaha is igazán szerettek.
Zach elkomorodva hallgatott.
- Most már itt vagyok én is, aki szereti – mondta őszintén. –Szóval az apja csak azért adja férjhez, hogy túladjon magán?
Bólintottam, és kifújtam az orrom a zsebkendőbe, amit gálánsan odanyújtott. Ő a két kezébe vette az enyémet.
- Akkor jöjjön HOZZÁM feleségül, Liz!
Csuklottam egyet, és bámulva néztem rá, most is tréfál –e. Mikor láttam, hogy nem, nyakába borultam olyan hévvel, hogy szeles örömömben hanyatt döntöttem a zöld füvön. Pirulva kértem elnézést, ám ő elkapta derekam és magához húzott.
- Az én asszonyom leszel, senki másé. Megígérem.
És ekkor megcsókolt. Az első csókunk, az én első csókom volt. Ijedt, meglepett, ismerkedős, ügyetlenül édes csók. Majd szétfeszítette mellkasom a titkos öröm és a félelem kettőse. Zachnek apám elé kell állnia megkérni. Rettegtem, mi lesz, ha kiderül, hogy már mennyi ideje ismerjük egymást és találkozgatunk titokban. Az egész vidéken ismerték apámat, senki nem lett volna szívesen Zach helyében, ezt tudom. Számomra ettől volt a legnagyobb hős, hogy megette. Értem. Csakis értem.
A tervezett lánykérés előestéjén Maját megint kisírt szemmel találtam. Odaszaladtam hozzá, megöleltem, faggattam, mi a baj, de nem válaszolt. Rám nézett, és arcán ismét felderült a csodaszép mosoly.
- Mi történt Liz? Látom, hogy valami nagy dolog.
Összebújva sugdolóztuk a cselédszobában, elmondtam, mit tervelt ki Zach, hogy megmentsen púpos Freddietől.
– Jó kezekbe kerülsz, kicsi lány. Zach jó ember, látom a szemén. Menj el, minél előbb ebből a házból.
– Nem jöhetnél velem te is?- kérdeztem félve.
– Nem tehetem – rázta fejét – apádnak eztán is szüksége lesz rám.

Másnap délután jelent meg Zach nálunk. Egész éjjel nem aludtam, úgy féltem attól, mi lesz, ha apám megtudja, hogy már régóta ismerem őt. Maját is féltettem, hiszen mindez az ő felügyelete alatt történt. Ő fedezett nekünk mindvégig.
Zach bátran felszegett fejjel állt meg apám előtt, de azért én láttam, hogy remegnek a térdei.
- Igen tisztelt gróf úr! Azért jöttem el Önhöz, mert…. – hatásszünetet tartott, nyelt egy nagyot, majd kivágta:
- Szeretném megkérni a lánya kezét!
Apám majdnem hanyatt esett, de Zach folytatta.
- A mezőn láttam meg, és szeretem, amióta megpillantottam. Adja nekem a kezét!
Olyan hálás voltam neki, hogy nem árult el engem.
Apám csak nézett rá mérgesen, majd elbődült.
- Liz! – harsogta. - Gyere be!
Izzadtságtól nedves kézzel nyúltam a kilincs után, mindaddig a kulcslyukon leskelődtem és hallgatóztam.
- Apám? – kérdeztem reszketve és lesütöttem a szemem.
Ő csak nézett dühösen hol egyikünkre, hol másikunkra. Nem mertem Zach keze után nyúlni, pedig úgy szerettem volna, ha megszorítja az enyémet.
- Rám nézzél, leányom, ha hozzád beszélek! Ez az úr azért jött, hogy feleségül vegyen. Netán ismered már?
- Iiiiigen, láttam a mezőn lovagolni néhányszor…
Próbáltam az igazságnál maradni, de apám vesébe látó pillantásával nem tudtam mit kezdeni - elvörösödtem és lehajtottam a fejem.
Kínos csend ült a termen, csak apám fújtatása hallatszott. Aztán hirtelen megtörte a hallgatást.
- Vigyed! – legyintett felém.

Megdöbbenve apám váratlan döntésén egyszerre nyilallt belém az öröm és a fájdalom. Öröm azért, hogy Zach felesége lehetek, és nem a púpos Freddié. Fájdalom azért, hogy apám más előtt sem szégyellte kinyilvánítani, mennyire nem jelentek számára semmit. „Vigyed” és egy kézlegyintés – ennyit ér hát egy leánygyermek?
Zach csak szótlanul meghajolt, aztán kézen fogott, és kivitt a szobából. Még az ajtóban kifelé menet szűrte ki a fogai között:
- Szívtelen barbár…
De engem pár pillanat múlva már nem érdekelt apám viselkedése. Boldog voltam, mint még soha életemben. Búcsúzóul megcsókoltam Zachet. Ő jóval ünnepélyesebb hangulatban volt, mint én, aki még nem igazán fogtam fel annak a súlyát, hogy feleség leszek.
Maya mosolyogva ölelt magához, és egy ládát cipelt elő. Szebbnél szebb terítők, ágyneműk, ruhák voltak benne. És legfelül egy gyönyörűen kihímzett hófehér fátyol, rajta egy tölgyfa sziluettje, ami alatt egy lovas alak állt, a fa koronájáról pedig rengeteg fehér galamb röppent fel a képzeletbeli ég felé. Nem is tudtam mit mondani, csak csókoltam Maja kezét.

Két nappal az esküvő előtt hallottam, hogy Maja és Borcsa néni a konyhában vitatkozik valamin. Rólam lehetett szó, mert ahogy meghallották, hogy jövök, egyből elhallgattak. Borcsa néni megint sírt, Maja ölelgette, és megszorított a kezét.
- Bízzál bennem - mondta neki, ő pedig felitatta a könnyeit és elfordulva neki állt tésztát dagasztani.
Maja kézen fogott.
- Gyere, kicsi lány, sétáljunk egyet. Mesélek neked valamit.
Amikor láttam, hogy nagy tölgyfához megyünk, már éreztem, hogy valami fontosat akar mondani. Leültünk a zöld fűbe és Maja mesélni kezdett. Elmesélt mindent, amit előlem eddig eltitkoltak. Szegény anyám nem nemesi származású volt, hanem egy megesett szolgáló leányaként szültetett. Szép volt nagyon, az ifjú gróf – apám - szeme meg is akadt rajta. Családja megbotránkozása ellenére feleségül vette. Mások előtt ugyan nem, de ha kettesben voltak, folyton éreztette vele alacsony származását, nem felejtette el soha felemlegetni anyámnak, hogy honnan jött és hogy mivel tartozik neki. Főként akkor, amikor nem szült neki fiúörököst.
Sosem gyűlöltem még soha ennyire apámat, mint ekkor, de Maja megsimogatta az arcom.
– Tudom, Liz, mennyire fáj, hogy anyád nem láthatja azt, ahogyan férjhez mész. De van valaki, aki ott lesz, és aki legalább annyira szeret téged és büszke lesz rád. Ez a valaki a fiatalon elhunyt anyádnak az édesanyja, az egykori megesett szolgálólány. A szakácsnő, Borcsa. A nagyanyád. Aki ezt soha nem mondhatta el, mert hallgatást ígért apádnak cserébe azért, hogy a közeledben lehet. Ezt mindenképp fontosnak tartottam, hogy tudd, mielőtt az oltár előtt állsz.

Néztem csak rá, meredten, fel sem fogtam, mit mond. Amikor végre megértettem, felpattantam a fűből ott hagyva Maját, és úgy vágtattam haza, hogy a kapunkban elsodortam az öreg Fredet. Még hallottam, amint utánam mordul.
- Mi olyan sietős, kisasszony?
A konyhába érve megtorpantam, Borcsa kisírt szemekkel nézett fel rám, és már látta rajtam. Látta rajtam, hogy mindent tudok. Az én szemeim is elhomályosultak, de csak álltam mozdulatlanul, egy hosszú, kínos percig, míg végül Borcsa félénken szét nem tárta kezeit.
Én pedig röpültem a karjaiba.
– Nagymama!
A cseréptálat, úgy ahogy volt, levertem röptömben az asztalról, Borcsa pedig ringatott a földön a cserepek között, mint ahogy annak idején kislányként tette.
Sokáig ültünk ott a konyhában. Nagymama mesélt arról a fiúról, akibe beleszeretett, és akitől megfogant. Nagypapáról.
- Nagyon szeretted, ugye?
– Szerettem, de nem mehettem hozzá. Anyád férjhez ment úgy, hogy nem volt szerelmes, és soha nem is szerették. Most végre neked legalább sikerült, kicsim, hogy ahhoz menj, akit szeretsz, és aki téged is szeret.
Maja ekkor már mosolyogva állt a konyhaajtóban, de mi észre se vettük.

Az esküvőm olyan volt, mint egy álom. Mintha kívülről láttam volna magamat. Mintha nem is én lettem volna az, aki megilletődve állt az oltár előtt, hajában fehér rózsákkal és a kézzel hímzett meseszép fátyollal. Akkor ocsúdtam csak fel, amikor a pap felszólított a házastársi esküre. Tekintetemmel Borcsát kerestem, aki természetesen a zsebkendőjét illesztgette szeméhez, de kis mosollyal biztatón hunyorított. Elismételtük az eskü szövegét, Zach megcsókolt, és vége is volt a szertartásnak.
A legnehezebb számomra a búcsú volt, amikor el kellett válnom a két szeretett nőtől. Hirtelen kétségeim lettek, hogy tényleg ezt akartam –e. Aztán megráztam a fejem, hogy megszabaduljak ezen gondolatoktól – más választásom úgysem lett volna.
Nagymama szavai jutottak eszembe, amiket a konyha kövén ülve mondott: ahhoz mész hozzá, aki szeretsz. Én tényleg szeretem Zachet? Úgy igazán?
Arra csak később jöttem rá az esküvő utáni pár napban, hogy valójában mennyire. Addig szinte csak pajtás volt, akivel jó volt együtt lenni, akivel jó volt nevetni, és aki megmentett a görbe Freddietől. De akkor már a férjem volt, és rádöbbentem, hogy valóban szerelmes vagyok belé. Annyi odafigyelést és törődést kaptam tőle, amivel majdnem kipótolta Maja és Borcsa hiányát. Éjszakánként, amikor egymáshoz bújtunk, úgy kapaszkodtam belé, mintha sosem akarnám elengedni.
Abba is beleegyezett, hogy néha hazalátogassak, hogy láthassam a nagyanyámat és Maját.

Egy ilyen vasárnap délután, miután megöleltem Borcsát, láttam rajta, hogy bántja valami.
– Mi baj, nagymama? Maja hol van?
- Maja elment, kicsim.
– Elment? De hát hová? Visszajön?
– Nem hiszem - rázta meg a fejét.
Úgy éreztem magam, mint akit fejbe kólintottak, szám széle remegni kezdett.
– Elment, és még csak el sem búcsúzott tőlem? Ő, aki anyám helyett anyám volt?
Borcsa a kötényéből elővett egy levelet.
– Ezt nálam hagyta, hogy adjam át neked.
Lassan széthajtottam a levelet, és olvasni kezdtem.


„Amikor ezt a levelet olvasod kicsi lány, én már messze járok. Te férjes asszony vagy, akinek nincs szüksége többé dajkára. Ne félj, jó kezekben hagytalak. Mit is adhatnék neked útravalóul? Néhány biztató szót, egypár tanácsot.
Ne hidd azt, hogy attól, hogy apád nem szeretett, te kevesebbet érsz másoknál.
És ne legyen lelkiismeret-furdalásod sem amiatt, hogy te nem szereted őt. A Biblia azt mondja: tiszteld atyádat és anyádat. De arra, hogy szeresd azt, aki téged elutasít, senki nem kényszeríthet. Apád nagyon nehéz ember Liz, szánom őt, mert sosem tanították meg arra, hogyan kell szeretni. Számára csak a tekintély és a hatalom létezik. Vannak emberek, akik így élik le életüket, és nem is tudják, mennyire üres volt. Szeretet nagyon sok mindent meg tud változtatni kicsi lány, nem is tudod, mennyi mindent.
Apád csak az erőből ért, aki nem hajlik meg előtte, azt erőszakkal is képes bármire kényszeríteni. Ha egy férfi ily módon akar uralma alá hajtani egy nőt, a testét talán megszerezheti. De nagyot téved, ha azt hiszi, ezzel a lelkét is magáénak tudhatja. Aki erős, annak lelke szabad marad, bármi történjék is. És egy nőnek erősnek kell lennie, hiszen olyan sok mindent hozhat az élet. Mint ahogy Borcsa nagyanyád is erős volt éveken keresztül, még akkor is, amikor látta, mint emészti fel édesanyádat apád hidegsége és kegyetlensége. Ezért mondtam neked, hogy ne maradj itt tovább, megmérgezték volna a lelked.
Zach nagyon jó ember, ő sosem fog bántani téged. Ennek ellenére az élet hozhat magával olyan akadályokat, amik előtt talán megtorpansz. Egyet ne felejts el: mindig előre nézz, emeld fel a fejed, és menj tovább, amerre utad visz. Hallgass a szívedre, ne félj semmitől, mert te erős vagy, erősebb, mint azt gondolnád.

Tudod kicsi lány, annyiszor mondtam neked, hogy a szeretet mindent legyőz. Talán ez nem mindig van így. De egy biztos: mindenkit meg lehet tanítani rá, aki meg akarja tanulni, és mindenkit lehet szereti, aki hagyja magát szeretni.
A boldogság sem hullik mindig az ölünkbe, van, hogy kemény csaták árán jutunk csak el hozzá, de mindig megéri a küzdelem.

Azt kívánom, légy nagyon boldog,
Szeretettel ölellek,

Maja"

El kellett kérnem nagymama zsebkendőjét, aztán sírva bújtam a hóna alá, mint egy árván maradt kislány. A levél sok mindent elmondott nekem.
- Borcsa legyél őszinte. Ugye…ugye apám bántotta Maját? Megverte? Miattam?
- Nem miattad, kicsim.
- És ugye…mást is csinált vele?
Nagyanyám nem szólt semmit, csak elvörösödött, de ebből is megértettem, amit akartam. Annyit kérdeztem hát csak halkan.
- Anyát is verte?
- Nem. Nem kellett szegényt verni, bántották őt eléggé a durva szavak. Az ő lelkét össze tudták törni, de Maja erős volt, rá nem hatottak. Ezért ütötte meg apád.
Csak néztem magam elé, és olyan féktelen gyűlölet lobbant fel bennem, hogy magam is megijedtem tőle. Aztán megjelent előttem Maja arca, amint mosolyog, és szeretetről beszél – és elmosott mindent.
- Tündér volt ő, nagymama. Biztosan tudom. A szeretet tündére.
Borcsa szemén láttam, hogy ő is valami hasonlót gondolt. Homlokon csókolt.
- Igen kicsim. Tudod, a tündérek nagyon szeszélyesek. Sosem maradnak egy helyen sokáig. Teszik a dolgukat, aztán mennek, amerre a szél viszi őket. Csak ott vernek tanyát, ahol szívesen fogadják őket. Ahol rosszul bánnak velük, vagy bántják őket, onnan úgy tűnnek el, mint az éjszaka lidércei, ha a horizonton felragyog a világosság hírnöke, a narancsszínű hajnal. Úgy bizony.
 



Utoljára változtatva 08-25-2006 @ 02:29 pm


Hozzászólás írása
Hozzászólás írása
További
További
Irodalmár profil
Irodalmár profil
Üzenet küldés
Üzenet küldés

Posted Comments

Hozzászóló: Angeli
(Ideje: 08-25-2006 @ 02:54 pm)

Comment: Fantasztikusan jó novella, még sírtam is rajta. Rien! Le a kalapal előtted! Nagyon tudsz írni!


Hozzászóló: Rien25
(Ideje: 08-25-2006 @ 03:13 pm)

Comment: Köszönöm, Angeli. Jól esik. Baráti üdvözlet, Rien


Hozzászóló: zsuka49
(Ideje: 08-26-2006 @ 06:35 am)

Comment: Remek írás, klassz novi!!!Öröm volt olvasni téged!!:))) Zsuzsi


Hozzászóló: Lacoba
(Ideje: 08-26-2006 @ 08:45 am)

Comment: Borzalmas ilyen helyzetben ott lenni. Nekem szerencsére nincsenek ilyen tapasztalataim, úgyhogy az én gyermekkori novelláim, kicsit másabbak. Viszont igen jó írásod révén ebbe is beleéltem magam. Nem jó érzés.


Hozzászóló: Rien25
(Ideje: 08-30-2006 @ 09:59 am)

Comment: Köszönöm, Lacoba. Hálistennek én sem éltem át ilyet, de nagyon sok helyzetbe bele tudom magam élni. A megfelelő háttérzene íráskor nagyon sokat segít... kiengedi a lelket. Rien


Irodalom ©

PHP-Nuke Copyright © 2005 by Francisco Burzi. This is free software, and you may redistribute it under the GPL. PHP-Nuke comes with absolutely no warranty, for details, see the license.
Page Generation: 0.26 Seconds