Búcsúzik a nyár. Magamon érzem. A hangulatomon, a bőrömön, a csontjaimban. Orromban már az ősz szaga. Az égen szürke felhők, a távolban még kikandikál közülük a lenyugvó nap néhány narancsvörös sugara. Mintha búcsút intene. Tudom, ez a természet rendje, de minden őszbe és télbe belehalok kicsit. Eddig legalább is így tettem. Idősebb lettem és bölcsebb is talán – mert most valahogy másként látom az őszt. Miért kellene belehalni…hiszen a természet sem hal meg. Csak alszik. Mély álomba merül, hogy erőt gyűjtsön tavaszig. És én olyan önző voltam eddig. Mint egy makacs kölyök, aki csak azzal törődik, neki mi a jó. Legyen mindig tavasz és nyár! Ha így lenne, ahogyan én szeretném, ha a fák egyfolytában virágoznának és gyümölcsöt teremnének – előbb-utóbb belepusztulnának. Kisétálok az udvarra, leülök a fűbe a barackfa alá. A szél egy levelet perget az ölembe. Eddig úgy láttam, minden egyes lehulló levél egy-egy elejtett könnycsepp a fától, mellyel a gyümölcsérlelő nyarat siratja. De nem, most mást hallok, mást suttog a fülembe a lombját hullató fa. Azt jelzi: "Elfáradtam, pihenni vágyok. Hiszen leszüretelhetted gyümölcsömet, én elvégeztem, mi a dolgom volt." Eldobálja nehéz koronáját, levetkezik, és mint szemérmes hajadon, magára húzza vastag, fehér takaróját. Bár én is ezt tehetném. Bár átaludhatnám a telet. Amikor a kopasz fák között, csípős szélben és fagyban rovom az utakat, ezen tűnődök – lám, a természet is alszik. Nekünk miért kell ilyenkor is ugyanúgy dolgoznunk? Ó, persze hogy tudom, miért. Csak épp olyankor nyűgös vagyok, és rosszkedvű. Mert hiányoztok. Hiányoztok, zöldellő fű, virágok, gyümölcsérlelő fák, madarak, mind annyira hiányoztok! A búcsú nem örökre szól, csak néhány hónapra, mégis fáj. És ahogy a világoshoz a sötét, éjjelhez a nappal, férfihoz a nő, úgy tartozik hozzá az elválás fájdalmához a majdani viszontlátás öröme. Örök körforgás ez, ami előtt fejet hajtok. Mert enélkül a fájdalom nélkül talán kevésbé örülnék az újonnan virágba boruló fáknak, majd a lehullott sziromszőnyegnek. A friss illatú fűnek, amin hanyatt fekhetek, és bámulhatom az elvonuló bárányfelhőket. Izgatottan várom a fecskéket az eresz alá, figyelem az eper pirulását, a gyümölcsök gömbölyödését a fán. Minden tavasznak, minden újjászületésnek úgy tudok majd örülni, mint egy gyerek. De ehhez előbb tudnom kell felnőtt módra, békén elengedni.
Elengedlek hát, nyár. Menj utadra, hisz eljött az időd. Vegye át helyed az ősz, végül a tél. Amely számomra a vibráló, feszült várakozás ideje lesz. Amíg a természet pihen, én vigyázom álmát, mint békésen szuszogó gyerekét. És tudom, hogy a hó alatt ott alszik a születni vágyó rügy, míg elég erős nem lesz ahhoz, hogy életre fakadjon. És akkor fogom tudni, hogy felébredtél. De most szép természet, térj nyugovóra. Pihenj csak, megérdemled.
Ti pedig, dróton gyülekező, csivitelő kis fecskék, menjetek! Induljatok utatokra, hogy aztán a nagy vízen átrepülve újra és újra visszahozhassátok nekünk a tavaszt.
|