III.

                 Requiem

Felcsendül egy szél dalolta kánon,
felel rá ősz keserve, esti köd,
szél suttogása motoz a fákon,
felhőket hajszol rút tetők fölött.

Rám szánt perceid dédelgettem én,
de vized nélkül száradt a virág,
tört-karcsú száron, lekókadt fején
fekete szirmok, fekete imák.

Halk panasza megrekedt a porban,
színétől fosztott, fázós-meztelen,
pergamen levél padlóra koccan.

Apró erkélyre emlék-köd szitál,
dúdol a szél, alkalmi requiem,
rózsám ravatala, fonott kosár.