15. Királyi lakoma

Felkeltem. Illetve keltettek. Valami förtelmes állat kukorékolt pár méterrel a fejem felett. Valamelyik nagy becsű gazda állata lehetett, ha már ilyen élesen ordibált. Más időkben, mondjuk délután vagy estefele rokonszenvesnek találtam a baromfit, de most szívesen lelőttem volna. De mivel semmi használható dolog nem volt a kezemben, inkább elhalasztottam a vadászatot. Az a kakas holnap is itt fog ólálkodni, akkor meg már készülök rá. Már a számban éreztem a kakaspörkölt illatát. Így hát a holnapi vérmes reményeimmel kikászálódtam az ólból.
Aki a nagy jómódhoz van szokva, nem szállt volna meg az istennek se ebben az amúgy igen kényelmes helyiségben, ami mellékesen ingyen volt-legalábbis nekem. Nekem az otthonomat jelentette már két napja, tehát nem vetettem meg. Elfértem benne, úgy aludtam, ahogy akartam. Talán csak az üdesége nem varázsolt el… mellékes.
Fiatal voltam. Csavarogtam, jártam a világot, élveztem az életet. Sok helyütt azt mondták: utcagyerek az ilyen. Ki is igazítottam őket nyomban: nem vagyok gyerek. Csak egy csavargó. Hogy a műveltebb, városi olvasóim is megértsék: életművész vagyok.  És annyit adok a kényelemre, hogy mindig fedett helyen szállok meg.
A felkelés 1848-ban volt és majd’ két évig tartott. Nálam reggel volt és majd’ két percig tartott. Kivételesen győzött is. Tehát ott tartottam, hogy győzött.
Mindig is az elhamarkodottság ellen voltam. Még ma is úgy vélem, semmi sem szabad elsietni, mert ebben a rohanó világban könnyen elveszíthetjük az uralmat magunk felett. Kevesen hiszik el, de egy kikászálódást is el lehet rontani. Sőt! Ha nem figyelünk, könnyen beleszaladhatunk a négy fal egyikébe, vagy ami még rosszabb: mindegyikbe egymás után. Ez hazavágja az ember egész napját. Ebből nem kérek.
Stílusosan kivágtam az ólajtót. Kinyújtózkodtam, beszippantottam a friss levegőt, amihez az elmúlt éjjel nem sok szerencsém volt. Megvakartam királyi testrészemet, és kinyitottam a szemem. Akkor pillantottam meg a világ valamennyi teremtménye közül az egyik legrútabbat: a házigazdát.
Bizony, nekünk, világjáróknak is megvan a magunk értékrendszere. Díjazzuk például az olyan embereket, akik behívnak egy csésze teára, elbeszélgetnek velünk, megengedik, hogy használjuk a mosdójukat, satöbbi. Őket meg kell becsülni, mert sajnos ilyen nem sok van a világon. Én speciel még egyel sem találkoztam.
Egy pillanatig néztem erre a szimpatikus öregúrra, aki ősz bajszot viselt, megpödörve, a kalapját pedig úriasan félretolva hordta. Gatyája kissé le volt csúszva, de ezt megértettem neki. Biztos nem egy könnyű életet ért. Talán ezért nézett rám ilyen haragosan. Talán csak egy megértő vendégre vágyott ez idáig, akinek kiöntheti a lelkét. Talán… de biztos, hogy nem én leszek az. Rántottam egyet a felsőmön, felszegtem a fejem, és amolyan úri fennhangon így szóltam:
- Tiszteletem, gazduram! Szép napunk van ma!
Mindezt persze enyhén ordítozva mondtam, hogy megértse, ki az úr az ólnál. Erre igen furcsán nézett rám, összevonta a szemöldökét, és hasonló udvariassággal válaszolt:
- Nekem biza’ szíp- valamiféle akcentussal beszélt, ahogy megállapítottam, a Felvidékre kerültem- de, magának biza nem lesz a’!
Nono, úgy látszik, emberemre akadtam. Ez az ember nem talál rokonszenvesnek… más taktikához kell, hogy folyamodjak.
- Hát hogy vagyunk ma?- kérdeztem már kicsit óvatosabb hangnemben.
A gazdának nem loptam be magam a szívébe. Felemelte vasvilláját, és bekényszerített a hálószobámba. Volt még egy dobásom. Ezt a formulát csak a legvégső esetekben használtam, akkor meg rendszerint úgy fejbekólintottak, hogy máshol és másnap tértem magamhoz. Így kerültem ebbe az ólba is, ha jól emlékszem. Legutolsó tegnapi képmásom az volt, hogy futottam a közeli almáskertből, jól megrakodva minden földi jóval. A tulaj meg utánam egy nagy bunkósbottal, ugyanis a mordályából már kifogyott a töltény. Aztán hogy-hogynem, utolért, és fejen vágott. Az, hogy hogyan kerültem ide, örök rejtély marad. De maradjunk a mostnál. Tehát megszólaltam:
- Csak dicsérni tudom kend igényességét, és precízségét- mondtam, ahogy hátráltam- bizton állíthatom, sok helyütt megfordultam már, de ilyen tiszta rezidenciához még nem volt szerencsém. Talán egész Európa-szerte nincs még egy ilyen helyiség. Már pedig nálunk van egy mondás: amilyen a mosdó, olyan a törülköző. Ugyan kérem, árulja már el, milyen felséges állatot tart itt?
Az öreg erre meghökkent. Úgy is mondhatom, teljesen leállt. A vasvilláját ugyan a kezében tartotta továbbra is, de a szemét látni kellett volna. Mint mikor a bika rájön, hogy a torreádor nem húzni akarja az agyát, hanem csak dicsérni a szarvait. Így hát az öreg kidüllesztette a mellét- le is repült néhány gomb róla- és büszkén mondta:
- Disznóut’!
Úgy tűnt, nem fog átszúrni a villájával az uraság. Büszke ember volt, annyi szent. Mostmár biztos volt, hogy elenged… már csak enni kellett volna valamit.
- Na oszt’ milyen disznót tart kend? Csak tán nem nemesdisznót?- kérdeztem egyet előrelépve.  Az öreg állt egy pillanatig, majd megvonta a vállát és így szólt:
- Fialóst.
- Hm…-tanakodtam fennhangon- Érdekes a fajzat nevezete. Az az, amelyik fialni is szokott?
Az öreg még jobban kidüllesztette magát, és nagy büszkén így válaszolt:
- Az hát, az!- majd eldobta a vasvilláját, mely hangos reccsenéssel ért földet, és ezzel ki is adta a lelkét. Nem bántam. Az öreg kissé megemelte kalapját, majd elordította magát:
- Mári! Asztalho’! Terítsél, de sürgősen, vendégünk van! Igazi fialó-szakértő!-ezzel berohant a nyári konyhába, én pedig mosollyal az arcomon követtem.

Bent aztán elkezdődött a nagy lakoma. Előtte a gazda jól leteremtette Mári asszonyt, amiért a szokásos terítőt adta a tányérok alá, nem pedig azt, amivel a papot szokták fogadni.
- Ne is foglalkozzék vele- fordult felém a gazda- nem ért ű az ilyen dógokho’.
Az asztal pillanatok alatt megtelt a legnagyobb értékekkel. Minden volt, ami kellett: hurka, kolbász, disznósajt. Láthatóan minden a disznó körül forgott. Mári szorgosan végezte a dolgát, és valahányszor sóhajtva nekilátott volna a reggelihez, ura rögtön rárivallt:
- Mit henyélsz mán’ megint, te haszontalan asszony? Hozzad, de tüstént az itókát!-
Így hát előkerült a tavalyelőtti házi pálinka is, de isten bizony, ha a disznó tejelni is tudott volna, előbb disznótejjel kínáltak volna. Így hát ünnepélyesen feltűrtem az ingem ujját, és fennhangon így szóltam:
- A nemesmalacra!
- A disznóra!- húzta le az italt a gazda.
Aztán nekiláttunk. Fél napja korgott a gyomrom étek után, hát most aztán megkapta a magáét. Nem tudott olyan korogni, amit ne tudtam volna teljesíteni. Szó, mi szó, nagyszerű disznajuk volt a gazdáéknak. Fel is vetettem:
- Na osztán, nagy becsű tenyészuram, hát mondja már el: Hun kódorog a malac?
Az öreg erre búsan lehajtotta a fejét, szipogott egyet, és így szólt:
- A vágóhídon.
Ez bizony nem volt szép tőlem. De nem tudtam én, hogy a család egyetlen malaca meghalt. Sebaj, jó helyre került. Úgy gondoltam, mégis tartozom egy sajnálommal. De a gazda gyorsabb volt.
- A biza’ a vágóhídon van, tegnapelőtt óta. Ma lesz a vágása.  Amit most eszünk, a tesvire vót, két hete vágtuk le. De azon nem láttam én, hogy nemes lett volna. - aztán férfiasan letörülte a könnyeit, és ráordított a feleségére- De ez is miattad vót, de hasznavehetetlen!
A feleség nem hagyta magát. Biztos úgy volt vele, hogy itt most nem fog alulmaradni. Nehogy már a vendég azt higgye, hogy itt az uraság viseli a nadrágot. Így gyorsan kiköpte az éppen szájában lévő húst, és felvette a kesztyűt:
- Én?- kiáltott, miközben kilövellte a szájából az ételmaradványokat- hát én vagyok a disznóért a felelős?
Az öreg felpattant.
- Vigyázz a szádra, te! Az nem disznó, az nemesmalac!
Az asszonya is felpattant. Tüzes egy menyecske volt.
- Nemesmalac?- kiáltotta, úgy, hogy még a szomszéd kutyája is abbahagyta ijedtében a vonyítást- Az biza’ nem lehetett nemesmalac!
Ej, ez a fehérnép egyre inkább ki akar lökni a csónakomból, mely a Tökéletesség Tengerén ringatózik. Ha nem lenne itt az ura, én lökném ki, ha nem is a csónakból, de az ablakon biztos. Így finomabb módszerekhez kell folyamodnom.
Nono, kérem- álltam fel az asztaltól, mert félő volt, hogy ez a két ember menten egymásnak ugrik- Asszonyom: Még hogy nincs nemesmalac?
- Nincs hát- felelte makacsul az asszony- és állítom, hogy a tíz csirkém többet ér, mint az az egy disznó.
- Nemesmalac, te!- ordított az ura.
- Nem kell vitázni- csitítottam a két embert- tudják meg kendtek, hogy a csirke és a malac egyenrangú fenséges baromfik.
- Az nem lehet!- képedtek el mindketten.
- Már hogy a fenébe ne lehetne- hökkentem meg- A Föld is gömbölyű, azt se hiszik el, pedig így van. Önök igen műveltnek látszanak, és arról itt megbizonyosodtam, hogy azok is. Akkor meg ne forduljanak egymásnak ellen. A mesékben a malac kúrta farkú és földet túr. Amelyik mese nem így kezdődik, ott a harmadik szegénylegény el sem ér a csirkelábon forgó palotához, mert útközben felfalja a sárkány. Miután összeházasodik a királylány meg a szegénylegény, a csirkéjükből csakhamar aranytojást tojó tyúk lesz, és ezzel el van intézve a családi helyzet életük végéig.
Mindketten meghökkenve néztek rám. Köpni-nyelni nem tudtak a nagy csodálkozástól. Hamarabb az öreg tért magához.
- Fialós-uram, ez nagyon szép mese vót. Bizonyára igaz is. De nekem mi hasznom van a malacomból, ha a csirke aranyat tojik?
Az asszony erélyesen csapott az asztalra.
- Kend, hát meglátszik, hogy ki van itt észnél-kiáltott-,Eresszük össze a csirkét meg a malacot, aztán élvezzük az aranytrágya nyújtotta kényelmet. Ilyet még úgyse látott a világ!
Az öreg magánkívül volt. Táncra perdült, énekelt.
- Ejnye, tudtam én, hogy téged kellett elvennem, te Mári!- kiáltotta két lépés között-, vág néked az eszed, mint a beretva.
Aztán felém fordult, és így szólt:
- Nagy becsű szakértő-uram, hálás vagyok látogatásáért. Most azonnal indulok a vágóhídra, és megmentem a megmentőnket. Mit, a megmentőnket, urunk-királyunkat!   Mostantól minden más lesz, isten bizony!
Én meg csak mosolyogva bólintottam. Lám, rendbe hoztam egy család életét. Úgy gondoltam, máshol is szükség lehet szakértelmemre, így felálltam az asztaltól, és az ajtó felé vettem az irányt.
Az öreg még utánamkiáltott:
- Ejnye, hát má’ megy is, szakértő uram? Gondolom, máshol is szükség van a szakértelmére.
- Igen-fordultam meg- még el kell adnom egy arany kolbásztöltőt.
Az asszony is kiváncsi volt valamire:
- Így utoljára, kérem szépen, árulja mán el a nevét!
- A nevemet- kérdeztem vissza, majd rövid idő után így válaszoltam:- Doktor Disz Norbert vagyok.
Azzal kimentem az ajtón, majd a kapun. Még hallottam, amint az öreg ezt mondja:
- Még a neve is disznó. Áldja meg az isten!- és húzott még egyet a pálinkásüvegből.

Nyéki Gábor,
2006.08.28.