Épp csak elindultunk Pestről a személlyel, mi négyen, fiúk. A vizsgaidőszak végét is letudva, kissé felszabadultabbak voltunk, mint egyébként, bár máskor sem igen fogtuk vissza magunkat, idősödő nénikék és kalapos öregurak rosszalló tekintetétől kíséreten vihorásztuk végig az utat - így jött ki a vizsgák előtt felgyülemlett feszültség.
A lány Pest után nem sokkal szállt fel.
Egyszerű, világosbarna (lányok talán mogyorószínnek titulálnák) kabátjában, oldalán apró női táska és kezében egy jókora ajándékostasak.
A mellettünk lévő négyes ülésből az egyik oldal üres volt, egy halk „Szabad?” után letette a táskát, a tasakot és felakasztotta kabátját.
Mint férfiúk általában, meg is vizslantottam, sima kordbársony nadrág, meleg pulóver, semmi különös, feltűnő látnivaló. Viszonylag korrekt alak, kissé szabálytalan, ámde fiatalos, kedves arc.
Ekkor érkezett a másik irányból a háromfős lánycsapat.
Tizenvalahány, maximum húszévesek lehettek, még iskolások szintén, de rajtuk aztán volt látnivaló. Akár modellválogatásról is jöhettek volna. Lehetetlen volt őket nem észrevenni.
Az egyiken igencsak mélyen dekoltált V kivágású pulóver, a másik szűk fehér felsőben, amin keresztül áttűnt a melltartó. Igen, annak… szóval volt is mit tartania. Persze hogy innentől ők kerültek a figyelmünk középpontjába.
Mélydekoltázs, Bögyöske és Farosszéria – ahogy elneveztük őket – pont mögöttünk foglaltak helyet, és harsányan beszélték meg a hétvégi élményeiket.
Mint magasabb fiú, átláttam az üléstámla fölött hozzájuk, de ők anélkül is tudatták jelenlétüket, hogy láttunk volna őket, szinte majdhogynem „verbális közszeméremsértést” követtek el.
Közben a mellettünk lévő, csöppet sem feltűnő lány belenyúlt a táskájába, majd - cseppet sem feltűnően - elővett egy gombolyag fonalat. Kissé furcsállva állapítottam meg, hogy milyen nagy a különbség lány és lány között, míg a mögöttünk lévők hangosan a bulizás élményeit és eredményeit értékelték, addig a mellettünk lévő csendben elővett még öt darab kisebb szúróeszközt- gondolom, kötőtűt – megnézte a rajtuk lévő eddig elkészült valamit, elmosolyodott, majd nekiállt és gyors kézmozdulatokkal tovább dolgozott. Csoporttársam is nézte, meg is jegyezte, hogy olyan, mint egy nagymama, kissé koravén, elég unalmas lehet, ha ilyennel tölti a szabadidejét. Az is észrevettem, hogy nem festette magát. Pedig a szeme szép volt. Nem tudtam volna megmondani, hány éves, de maximum huszonkettőnek tippeltem.
Én is furának tartottam, hiszen a korombeli lányoknak már nem nagyon látni ilyen eszközt a kezében, nekem is csak a nagymamám jutott eszembe róla, ahogy ült a cserépkályha mellett a hintaszékben, és előre-hátra hintázva jártak az ujjai. Szinte még hallottam a szék nyikorgását is.
De rég is volt, tán igaz sem volt! Kisfiú voltam, négykézláb mászkáltam kisautót kergetve a nagymama szobájában, ahol a vitrines szekrényben mindig volt valami meglepetés - cukor, csoki, keksz, sütemény.
Előfordult, hogy odatelepedtem a lábához, és segítettem neki fonalat gombolyítani. Emlékszem arra is, hogy amikor közel kerültem a kályhához, egyszer sem felejtett el rám szólni: „Meg ne égesd magad, Kicsi!”
És mesélt…mennyit mesélt… talán neki köszönhetem az irodalomhoz való vonzódásomat, és a küszöbön álló irodalmi diplomát.
Gondolataim visszakanyarodtak a múltból a vonatba. Néztem a lányt. Nem tartottam helyénvalónak, hogy egy velem egykorú, akár szépnek is mondható lányról a nagymamám jut eszembe.
Bezzeg a lány-hármasról egyből más gondolataim támadtak, a nememre jellemző alapvető szexuális éhség támadt fel bennem- bennünk. Épp abban a korban voltunk , amikor már az idősebb, érettebb lányok is érdekeltek, - lassan ugye „komoly” diplomások lévén - de még tudtunk mit kezdeni a tizenévesekkel is… A maiakkal meg főleg…
Az emlegetett szépségek is észrevették a kötögető lányt, épp átellenben ültek vele. Először csodálkozgattak, hogy mit tud, majd a „Mamóka” megjegyzés után ismét elkezdődött a kuncogás.
A lány felpillantott a kötésből, csöppet sem megrovón, vagy sértődötten, épp csak arra pillantott szelíden, majd figyelmét ismét a munkadarabjára fordította.
Az a sok tű számomra olyan kuszán feküdt az ölében, holmi torz csillagalakot formálva, és ő türelmesen fésülgette össze zilált, komiszan alakot változtató csillag szárait. Volt, hogy az egyik gonosz tű beleakadt a pulóverébe, elengedte a munkadarabot. A lány ekkor megcsóválta fejét, majd óvatosan ismét visszaszedte a szemeket.
Volt valami a szemében. Valami csendes nyugodtság és derű, amitől minél többet néztem, annál szebbnek láttam. Néha apró mosoly bujkált a szája szélében. Tekintete merengőn az ölében tartott munkadarab felé irányult, de szerintem nem azt látta, valahol máshol járhatott.
Néha csücsörített egy kicsit, meghúzkodta a munkáját, ám nyoma sem volt benne mesterkéltségnek.
Automatikusan elkezdtem összehasonlítani a fiatal lányokkal. Túl nagy volt a kontraszt.
Azok valahogy nagyon harsánynak, túlzottan harsánynak tűntek egy idő után, az a tipikus idegesítő női vihorászás is már kezdett zavarni.
A kötögető lány talán megérezte, hogy épp őt nézem, felpillantott. Zavartan kaptam el a tekintetem, de ő most is csak küldött felém egy kedves, visszafogott mosolyt.
Sosem láttam még ilyen szépnek senkit. Ahogy az a mosoly felröppent, mintha angyal szállt volna át felettünk – valahogy így mondják, azt hiszem.
Nem tudtam hova tenni. Más volt, valahogy nem ebbe a mostani világba való. Ekkor már sejtettem, hogy idősebb lehet a vihorászó tiniknél, de ami közte és őköztük volt, az nem puszta korkülönbség, hanem egy hatalmas, tátongó, generációs szakadék.
Mintha a múlt századból jött volna, vagy inkább csak a gyerekkorom idejéből. Amikor számomra még minden szép volt, minden jó volt, az emberek átszóltak a kerítésen egymáshoz, kezet fogtak, kiültek a kapu elé, ha segítségre volt szükség, összegyűlt a fél utca, vagy a falu. Összejártak, és beszéltek egymással, nevettek és meséltek.
Nem is tudom, miért ezt idézte fel ez a barna hajú leányzó. De nosztalgiám támadt a régi idők után.
Kerestem az ideillő irodalmi-művészeti szakszót- archaizálás, ez az!
A régebbi korok felidézése. Ez a lány itt most archaizál.
Fiútársaimnak fogalmuk sem volt idióta gondolataimról, ők ekkora már szépen, alattomosan átszivárogtak a tinik mellett szabaddá vált ülésekre, lehetőségre várva.
A régi korokat felidéző szépség ekkor egy ollót vett elő, és elnyisszantotta a fonalat. Tudom, butaságnak hangzik, de még ezt is olyan finoman tette, mintha nem akarna fájdalmat okozni a fonalnak. Kezei közé vette az elkészült művet, én pedig ismét csak angyalszárnyak suhogását véltem hallani. Egy cipőcske volt. Pici, apró babacipő…
Boldogan nézte, önfeledten. Majd észbe kapva körülnézett, el is pirult kissé, gyorsan az ölébe tette.
Elővette a párját, és egy kis darab selyempapírt. Ráterítette a térdére, a cipőcskéket szépen egymás mellé helyezte, és belegöngyölte a papírba, majd piros szalaggal átkötötte. Egy darabig a kezében tartotta, majd a kis csomagot elnyelte a virágos, díszes ajándékszatyor.
Ezután csak nézett maga elé, a pír még ott volt az arcán, ott is maradt egy időre.
Zavarban voltam, hiszen részese lettem a lány legszentebb magánügyének, annak ellenére, hogy ő volt az, aki hagyta, hogy részese legyek.
A vonat lassítani kezdett. Ő kinézett az ablakon, majd lassan felállt, megfordult és felvette a kabátját. Vállára akasztotta a táskát, és kezébe vette a szatyrot, benne az értékes kis ajándékkal. Néztem utána, próbáltam az ablakon kinézve azt is megtudni, ki az a szerencsés, akinek a vonatról leszállva a nyakába ugrik.
De eltűnt a szemem elől, így sajnos nem láttam azt, akinek a kis piros szalagos csomagot átadja majd.
Valahol az motoszkált bennem, hogyha majd egyszer megállapodok, talán... én is egy ilyen lányt szeretnék.
Egy lányt a régi időkből. Aki szeret majd főzni, aki telente meleg pulóverrel, vagy sállal lep meg szóval aki nem szégyelli kezébe venni a nagymamás kötőtűt - felvállalva ezáltal a finomságát, nőiségét.
Megérkezve Győrbe, nem törődve a haverok ugratásával, hogy milyen csöndes lettem - még mindig ezen méláztam. Arra nem is emlékszem, hogy Mélydekoltázs, Bögyöske és Farosszéria mikor szállhattak le.
|
