Múltkor épp az egyik pajzán versem fölött ültem a konyhában és eszembe jutottál, nagymama. Eszembe jutott, amikor kislányként bementem a szobádba – ekkor már nálunk laktál – és vittem az első irományomat a nagy világoskék füzetben. Te elolvastad, és azt hitted, kimásoltam valahonnan. Ennél nagyobb elismerést nem is kaphattam volna. Pedig akkor még az írás-versfaragás csak egy volt a többi passzióm közül, rajzoltam, rengeteget olvastam, kézműveskedtem, fúrtam-faragtam. Csak mostanra ért meg és tisztult le bennem az, hogy ezt szeretném csinálni.
Annyira, hogy már kötetet terveznék, ó áldott optimizmus!
Ráadásul olyan versekből, amik láttán nem is tudom, mit szólnál. Illetve dehogynem tudom. Nagyra meresztenéd a szemed, összecsapnád a kezed, ahogy annak idején, és mondanád:
– Hááááát! Szégyelld magad, fiam!

De most már olyan más lett a világ, annyira más, mamika! Az a téma, amiről ti annak idején csak sutyorogni mertetek a korodbeli lányokkal, amikor a folyónál fürödtetek - az most ömlesztve folyik olyan információs csatornákból, amelyek a te korodban még nem is léteztek. Tele van vele a média, mindenki nyíltan beszél róla, tárgyalja ki, hogy mikor, kivel és hogyan… és erre vevők az emberek.
Téged annyira másként is neveltek. Anyád még arról sem ejtett egy szót sem, hogy mit jelent, amikor kinyílik a nőiség piros virága, mit jelent nagylánynak lenni. Mesélted, mennyire megijedtél, amikor megtörtént, és a lányok kellett felvilágosítsanak. Fájó szemrehányással kérdezted anyádat: „Miért nem mondta el?”
Még csak beszélni sem beszéltek akkor ilyesmiről, mintha a szavak is szennyeztek volna egy olyan világban, ahol ez volt a mottó: a tisztesség, erkölcs mindenekelőtt. Anyut is eszerint nevelted.
És igen, emlékszem még, hogy néztél rám azután, amikor az első szerelmemmel elvonultunk a szobámba, és te hiába nyomtad le a kilincset- zárva volt az ajtó. Az a csalódott tekinteted. Olyan lelkiismeret-furdalásom volt. Nem amiatt, amit tettem, csakis miattad. Hogy összeromboltam a képet, ami benned rólam élt. De én olyan más vagyok mint te, nagyon más. Az én vérem sokkal jobban zuborog, mint talán illenék, de nem tartom sem szégyennek, sem bűnnek a testi szerelmet. Ez is én vagyok, mama. Bennem már szabadon forrongat az a női őserő, amit a ti időtök erkölcse és prűdsége miatt el kellett nyomnotok magatokban.
Most elítélhetsz engem odaföntről? Hiszen eddig büszke lehettél rám, jelesre érettségiztem, lediplomáztam – erről már lemaradtál – van munkahelyem, szerető párom.
Erre most olyan könyvet tervezek megjelentetni, amilyent még anno a férfiak hordak ki hátulra magukkal a tyúkudvari pottyantósba, tini fiúk olvasták titokban. Legyen mentségemre, igyekszem a lehető legművészibben megfogni a dolgok végét.

Nem érhetted meg az esküvőmet (nem is mentem még férjhez), pedig szeretted volna. Azt sem láthattad már, hogy beérik –e az irodalmi munkásság és fenn lesz egy olyan könyv a könyvesboltok polcain, amit én alkottam. Lehet, hogy semmi nem lesz belőle. De ha mégis? Vajon merek majd felnézni az égre és azt mondani: Látod mamika?

Lehet, hogy csak csóválod a fejed, és szégyenkezel az angyalok között, hogy mit művelt az unokád? O tempora, o mores! Vagy ti is látjátok és elfogadjátok ott fönn, hogy minden megváltozott?
Képzeld! Anyu, ugye még szintén az a fajta, aki kerüli a témát, ahogy csak tudja. Gondolom, ő sem lelkesedik, hogy a lányának meg – vele ellentétben - mindig ezen jár az esze… Mégis múltkor, amikor otthon jártam, megnyitottam az interneten a weblapot, melyen az egyik pajzán versem volt. Kértem anyut, olvassa el. Megvárni már nem tudtam, mennem kellett haza. Aztán másnap kíváncsiságból felhívtam és megkérdtem, mit szól hozzá, meglepődve hallottam, hogy tetszett neki. Szegény még babért is akart adni rá, ha tudott volna - de hát ő nem nagyon ért az internethez, a technikai dolgokhoz. Mindenesetre bátorságot adott a folytatáshoz. Ha már anyu is… mit szólsz, nagymama?
Azért tudom én azt, hogy talán te is megértesz.
Emlékszem, amikor a ruháidat válogattuk az akasztós szekrény felső polcáról, hát leghátulról előkerült az Örökölt szerelem című könyv. Még anyu vette neked. Persze én rögtön elcsentem elolvasni, és találkoztam benne igencsak szókimondó és erotikus részekkel...
Áhá, mami –gondoltam. -Értem én, hogy elrejtetted a könyvet. De vajon miattam, vagy magad miatt? Hogy én ne olvassam el, mert „nem nekem való” vagy pedig te leplezted, hogy bizony téged is érdekel az ilyesmi. De kis huncut vagy, te mami! Valamikor akkoriban játszhatták a könyv filmváltozatát, aztán jött az Emanuel…. Biztos vagyok benne, hogy felháborodva csóváltátok, fordítottátok el a fejeteket. De néztétek, nyíltan vagy titokban -mindegy. Mert érdekelt benneteket. Mint ahogy mindenkit érdekel ez a téma, függetlenül attól, hogy letagadja vagy sem.
És már látom magam előtt, hogy ha esetleg tényleg könyvvé érik a dolog, talán te ugyanúgy csóválod a fejed, megbotránkozol. Aztán mégis valamilyen módon beszerzel innen a földről egy példányt, elrejted egy bárányfelhő alá, és ha épp senki nem figyel, titokban lapozgatod majd és mosolyogsz. Ámen.