Az új cipőről

Igen, mert ilyen még nem volt.
Ilyen még nem volt, hogy a tavasz beköszönte előtt magamévá tudhattam egy bitang jól kinéző cipőt, amit kifejezetten a „lucskos-mocskos-sötét-hideg-jajajaj” tél befejeztével, húztam csak a lábra, pedig már több mint három hónapja a cipős szekrény tetején pihent.
Dobozostul.
Ez az egész, nőm kristálytiszta gondolkodását dicséri, hiszen annak rendje és módja szerint november végén, várost vettünk a nyakunkba, hogy ez nagy meló lesz, mert mindig az, és jöhet a körút, jöhetnek a cipőboltok, mert hideg van és kell a talp alá-fölé való.
Na, most nem hiszed el, de az első üzletben beleszerettem Téli Cipőbe annyira, hogy egy rövid próba után már indultam is a pénztár felé, de a nő, akivel éljük az életet, finoman megállj-t parancsolt (Ne kérdezd, hogy lehet azt finomam!) és felhívta a figyelmet ugyanennek a márkának a tavaszi modelljére is, ami veszettül le volt árazva, ráadásul, ha 2 in 1 veszed, már olyan olcsó, hogy szinte ingyen.
Tavaszi Cipő valamivel hamarabb rabolta el szívem, mint téli társa.
Olyannyira, hogy kilépvén az üzletből, már puhítani kezdtem a nőt, mi lenne, ha megcserélném a hónapokat? mi lenne, ha nagyon vigyáznék rá? ha nap, mint nap tisztába tenném? csak hadd hordjam ezt brühühühü!
A nők, az ilyen ügyekben sokkal racionálisabbak:
„NEM!”
Aztán elmesélte, hogy Tavaszi Cipő olyan vékony, de olyan, és a talpa sem a hóra-jégre lett kiképezve, úgyhogy jobb, ha edzem magam a gondolathoz és úgy 3 hónapra elbúcsúzom a szeretett cipellőtől, de majd figyeljem meg, hogy milyen jó érzés lesz a madárcsicsergéssel együtt belebújni a szépséges lábbelibe.
Úgyhogy elköszöntem.
Az első héten, naponta csak kétszer emeltem le a polcról.
Pici próba, pici divatbemutató.
Egy hónap múlva már csak kinyitottam a doboz fedelét, és rövid, ámde szívmelengető pillantásokat vetettem Tavaszira.
A következő hetekben pedig csak gondoltam rá.
Aztán elérkezett az első aranyeső bimbóztatta időjárás, a zöldellő fa és a fent említett madárcsicsergés.
Büszkén tettem magamévá Tavaszit.
Még engedélyt sem kértem hozzá!
Azonban a kellemes idő ellenére, az emberek télutó depressziója még mindig ott virít az arcokon, és az utcán elfelejtenek a vigyorgó szembejövő lábbelijére pillantani, hogy az milyen egy csudaszép, és mennyire passzol, és a többi.
No, nem baj - gondoltam – majd a villamos! Az lesz az én terepem.
Hamar rájövök ám, hogy állva semmi esélyem.
Szapora nyugdíjasként lövöm ki magam az első szabad ülés egyikére, hogy aztán keresztbe tett lábakkal várjam a hangnélküli reakciókat.
Mr. Bean csinál ilyen hülyeségeket, és a felfedezés annyira elkeserít, hogy visszacsinálok mindent, rejtett lábfejekkel zötyögök a Jászai-ig.
„Majd a tékában! Majd ott! Majd vissza kell kötözni a kölcsönzők zuhanó állkapcsait!”
A fenti gondolatmenet rögvest megnyugtat és ez a kellemes pillanat eltart egészen addig, míg be nem indul a műszak, míg be nem állok a pult MÖGÉ.
Köldöktől lefelé ugyanis láthatatlan vagyok.
„Úgy fáj! Úgy fáj!” – énekli Karády Katalin.
A megszokottnál készségesebbre veszem a figurát.
Próbálok minél kevesebb időt tölteni a pult „láthatatlan” oldalán.
De hiába.

Tavaszi és én, ketten maradtunk.
Ketten az öreg planétán.
Persze most még örülünk egymás társaságának.
Még le vannak tojva a többiek, és minden úgy jó, ahogy van.
Egészen addig, míg be nem következik az a nap, amikor Tavaszit a kezem helyett, a lábfejemmel távolítom el a testrésztől.
Mert sajna, ez eddig még mindig eljött!  
Tudod, amikor egymáshoz kopunk.
Tudod, amikor a tisztelet finoman, szemcsésen csiszolódik. 

Persze addig még lesz néhány jó hónapunk!