A pince bejárata fölött fából faragott plakett lógott, amelyen egy szőlőkoszorús görög férfi ölelt egy ráfonódó női alakot. Érdekes ez a görög istenség itt, egy idős magyar szőlősgazda pincéje homlokzatán. Nem kérdeztem semmit, csak követtem az öreget le a pincébe. Figyelemre méltó birodalom. Pista bácsi szeretettel simogatta végig a hosszú boros pince mindegyik hordóját. Lassan jön a tél, -mondta - a pihenés, az érlelődés ideje. A boré is, a gondolatoké is – tekintete valahova messzire révedt, majd elmosolyodott és felém fordult.
Szemében felvillant a fiatalos, pajkos fény, amikor mesélni kezdett.
Minden hordó, minden palack más emléket tartogatott.
Olaszrizling, Chardonnay, Leányka, Merlot, Zweigelt, Tramini…
Számára a pince olyan volt, mint egy fényképalbum, csak ránézett egy-egy borra, megszagolta, és már fel is idéződtek a hozzá kötődő emlékek.
Nem választotta ő a borászatot, sokkal inkább beleszületett.
Apja akkora szőlővel rendelkezett, hogy kisgyerekként el sem látott a végéig, neki a szőlős sorok mindig végtelen birodalmat jelentettek. Kicsi gyerkőc volt még, amikor már hajnalban keltették, vitték ki magukkal a szülei kapálni – minden dolgos kézre szükség volt.
A végtelen sorok között végtelennek tűnt volna a munka is, ha nincs édesanyja, aki szebbnél szebb történeteket mesélt neki. Dolgoztak serényen, szinte megállás nélkül, ám annál édesebb volt a kis pihenő, amikor a déli harangszó után letelepedtek a sorok végén a zöld fűbe. A kendővel letakart kosárból előkerült a sonka, szalonna, újhagyma, friss fehér kenyér.
Amikor nem volt munka, akkor is szaladt ki a szőlőbe a szomszéd utcában lakó Erzsikével, bújócskáztak a tőkék alatt, huncutul leskelődtek kifelé a levelek alól. Néha apróságokat rejtettek el a sorok között, amit a másiknak meg kellett keresnie – egyszer a kislány fehér, hímzett zsebkendőjét kötötte fel a sűrűn összebújt levelek alá.
Pistu nem találta meg - de szegény lányka sem tudta már, melyik sorba rejtette, olyan egyformák voltak… Aztán az istentiszteletre az ünnepi ruhához nem volt meg a kendő, kapott is este anyjától cudarul. Másnapra csak meglett az a komisz fehér anyagdarabka, vitte hamar Erzsikének, a házifogságra ítélt kislány a kerítésen keresztül hálásan nézett rá kék szemeivel, és a rácson át nyomott arcára egy könnymaszatos puszit.
Teltek a dolgos évek, jó borok kerültek a pincékbe. Az éltető napfény nemcsak a szőlőt érlelte szorgalmasan minden nyáron, Pistu is már kamaszkorba lépett. Tudásszomja megnőtt, tudni akart a világról mindent, és valahogy szűknek érezte azt a teret, amin eddig mozgott, amiben eddig élt. Valóban csak a szőlő és a borászat létezik számára, tényleg ezt akarja ő csinálni? Szülei ezt természetesnek vették, de ő nem volt biztos benne.
Egyre többször figyelte apját, ahogy az ízlelgette a borokat, szakértő szemmel kergette a pohárban, percekig nézte őket a fény felé tartva.
- Mit néz édesapám ilyen sokáig a borban?
- Tudod fiam, a bornak lelke van. A bor nem csak egy ital, hanem a napsütötte természet bőkezű ajándéka. Mesél annak, aki érti, mit mond. Minden bor magában őrzi azt az évet, amikor készült, annak minden emlékét, örömét, verítékes munkáját. Magában őrzi a helyet, ahol termett, és egy kicsit abból is, aki készítette.
Nagyon szép, ünnepélyes szavak voltak, bár Pista akkor nem igazán értette őket.
Apja sok mindenre megtanította, mert az öreg számára nem volt kérdéses, hogy fia továbbviszi majd a családi hagyományt.
Abban az évben, mikor Pista nagykorú lett ellátogatott hozzájuk nagybátyja, Levente bácsi. Levente bácsi világutazó volt, sokat látott és nagy tudású ember, bár apja szerint csak egy semmirekellő kalandor. Legalább is ezt morogta mindig a bajsza alatt, ha bátyja neve otthon szóba került.
Ez a kedélyes, nagy hangú ember úgy veregette hátba unokaöccsét, hogy alig kapott utána levegőt.
- Ej, szép öcsém, de megnőttél! Hát hallom, te is szőlősgazda leszel?
- Igen – nyögte Pista és próbált kibújni a túláradó rokoni szeretet öleléséből.
- Helyes! Osztán mi újság a kislányokkal?
Szó mi szó, Levente bácsi tudta, hogy kell zavarba hozni a fiatal fiút.
Pista mégis megbocsátott neki akkor, amikor apja kérésére megmutatta neki a szőlőt, és Levi bácsi – aki sokat utazott délen, sőt állítólag végleg letelepedett Görögországban - a sorok között sétálva mesélt az ottani szokásokról, hagyományokról, borokról.
- Tudod –e fiam, ki volt Dionüszosz?
A bácsi az a fajta volt, aki sose fogy ki a szóból. Mindent tudott a boristen mítoszáról, a szőlőgazdálkodás eredetéről.Részletes képet festett a fiúnak az ókori hedonista ünnepségekről, a gazdag lakomákról, ahol a bor és a mámor istenének áldoztak az akkori görögök.
- Szóval ez a lényeg öcsém, bor legyen, meg asszony. Más nem számít – summázta mondandóját.
Pista szomjasan itta minden szavát. De hogy ne csak azt ihassa, egy üveg görög bort is kapott bácsikájától.
A fiú este kitöltött belőle, ahogy apjától látta, és bámulta a poharat meg a benne lévő nedűt kitartón, mint jósnő a kristálygömbjét. A bor először semmit nem akart neki mesélni, távoli táj, ismeretlen kultúra termése – csalódottan sóhajtott fel és inkább felidézte bácsikájától hallottakat, miközben belekortyolt a pohárba.
Ám fiatalos fantáziája csakhamar megindult – láttatta vele az ókori görög lakomákat- az asztalok telis-tele lédús, érett gyümölcsökkel, pirosra sült húsokkal, aranykupákba csorognak mézszínű és vérvörös borok. Az ifjak a földre terített állatbőrökön ülnek, fekete hajú szépségek kacérkodnak velük. Fejüket hátrahajtják, lehunyt szemmel szinte falják a föléjük tartott szőlőfürtöket, vagy hagyják, hogy lassan és érzékien etesse őket szeretőjük a szőlőszemekkel. Leve csordul végig szájukon, ők csábosan lenyalják vagy hagyják lecsókolni. Belekortyolnak az eléjük tartott kupákba, a mámor buja leple borul a teremre és az elmére, folyik a bor, szabad a szerelem.
Egy kicsit becsípve feküdt le aznap.
Levente bácsi tudtán kívül többet segített ezzel öccsének, mint valaha. Felkeltette fiának szenvedélyét és visszaterelte érdeklődését a borászat felé.
Pista apja először nem volt túl boldog, mikor látta, mennyire csüng fia a nagyutazó rokon szavain. Félt, hogy a bátyja rossz hatással lesz rá, még a végén megtetszik a gyereknek ez a gyökerek nélküli, kalandor életmód. Ettől azonban nem kellett tartania. Pistának eszébe sem volt otthagyni a falut, a szőlőt, és főként… Erzsit. A kislány gyönyörű hajadonná lett, szeme színe a búza virágjához, haja a kalászhoz volt hasonlatos színű. Megérett ő is, mint a szőlőszem, amely a napon sütkérezve válik egyre édesebbé és zamatosabbá, hogy az ember alig várja már, hogy megkóstolhassa.
Néhány év múlva a fiatalok szerelmét a szülők is komolyan vették. Bár Erzsi szülei nagyon szigorúak és erkölcsös emberek voltak, nem szívesen engedték, hogy a fiatalok kettesben maradjanak. Pista szülei ezért mindig megígérték, hogy felügyelnek rájuk.
Jóska bácsi azonban amint hazaértek, egy cinkos kacsintással útjára engedte a fiatal párt, akik kézen fogva szaladtak a mezőre, vagy épp az egyik hűs lugasba lopott csókokra szomjazva.
Az apa egyik nap maga elé rendelte fiát és ünnepélyesen közölte vele, hogy amint megházasodik, nászajándékba megkapja a ültetvény felső részét, majd’ több mint a felét a terjedelmes szőlőbirodalomnak.
-Fiam, megdolgoztál érte. Minekünk anyáddal bőven elég lesz azt megművelni, ami marad.
Pista a döbbent örömtől szótlanul szorongatta apja kezét, madarat lehetett volna vele fogatni.
Övé lesz a völgy felé eső szőlő, az, ahol a kedvenc rejtekhelye, az Othelló-lugas is van!
Abban az évben termett a legédesebb és legbujább Tramini, amit ember csak ihatott - emlékezett huncut mosollyal az öreg - amikor az esküvőjük volt. Elhúzódott a nyár, szeptember végéig tartott az áldott napsütés és a meleg. Az egész falu összegyűlt a szüreti mulatságra, a gyerekek musttal, a felnőttek a legfinomabb borral oltották szomjukat. Az asztalok roskadoztak az étkektől, a lányok, asszonyok egy álló napig főztek, segítettek Villásnénak, a szüreti bál háziasszonyának. Szép nagy fürtök díszítették a termet, a bejárat fölött méretes koszorú függött a legkülönfélébb színű szőlőkből.
Azóta sem látott ennyi jókedvű, felszabadult embert. A zenészek fáradhatatlanul húzták a talpalávalót, az egész falu táncolt. Erzsivel ők is csak akkor pihentek, amikor alig kaptak már levegőt. Nevetve ültek le egymás mellé, ő megragadta Erzsi kezét és cinkos módon mélyen a szemébe nézett. A lány kipirult arca még pirosabb lett ettől a tekintettől, mely közös titkukra utalt.
Bár még csak másodszor hirdették ki vasárnap a jegyespárt a templomban, Pista a szüret befejeztének estéjén az Othelló lugasban – amit a fekete szemű szőlőfürtök bódító, bűnre csábító illata lengett be- bizony már asszonyává ölelte Erzsit.
Elég volt csak a díszként felakasztott fekete fürtökre pillantani, hogy újra előcsalja azt az édes pirulást. Hej, ha az öreg Bozóki – a leendő após- tudta volna! Bizony mondom, megtáncoltatta volna cirokseprűt Erzsi hátán!
A lakodalom után aztán szabadon áldozhattak a szerelem oltárán, jártak is ki huncutkodni a lugasba, amikor csak tudtak. Mit törődtek már a szomszéd feddő tekintetével? Házasok voltak. És szerelmük megáldása nem is maradt el. A tél végén Erzsi pocakja szépen gömbölyödni kezdett, mire beköszöntött a május már csak nehézkesen mozgott a sorok között.
Orbán napja előtt ő is ment ki a szőlőbe segíteni férjének és az öregeknek. Később árulta el Pistának, reggel óta fájt a háta, de még nem érezte veszélyesnek, elviselhető volt. Estére már a fájdalom erősebb lett, gyakran kellett megpihennie. Aztán Pista csak azt vette észre, hogy Erzsi egy jajdulással összecsuklik. Apjával nagy nehezen felcipelte a tisztaszobába, és elszaladt a bábáért. Az éppen egy másik asszonynál segédkezett, megígérte, hogy megy, amint tud. De már nem volt rá szükség. Erzsi mindenféle segítség nélkül, a természetre és az anyaság ősi ösztönére bízva magát gyönyörű kisfiúnak adott életet.
Pista először korholta, hogy miért nem szólt előbb, az ijedtségtől még kiabált is Erzsivel, majd össze-vissza csókolta. Mire a bába odaért, már együtt ringatták a kis jövevényt, az ifjabbik Istvánt.
Pista mindig tisztelte annyira munkájuk gyümölcsét, a bort, hogy ne az árokparton részegen heverve bukja vissza magából. De – szégyen vagy nem szégyen – azon az Orbán napon istenesen berúgott ő is a többi férfival.
Az öreg arcon az évek barázdái egyetlen kedves ráncba, egy mosolyba sűrűsödtek, amint a gyerekekről mesélt.
Még két gyerekük született, egy kislány és egy kisfiú. Erzsivel dolgoztak szorgalmasan, takaros kis házuk épült a szőlő lugas felőli végén, nem kellett nélkülözniük.
Voltak nehezebb éveik. Édes élet- édes bor, sanyarú sors- savanyú bor – mondogatta mindig Erzsi. De a szerelmük, a szorgalmuk és a jövőbe vetett hitük mindig átsegítette őket a nehéz időszakokon.
Az öreg egy vastag, fényképalbumra emlékeztető füzetet emelt fel az egyik boltíves beugró párkányáról. Kinyitotta, és megmutatta a beleragasztott lepréselt szőlőleveleket.
Minden évben két levél, egy zöld, és egy őszi mélybordó színű - a fehér és vörös borokat jelképezve. Föléjük gyöngybetűkkel felvezetve az évszám, alájuk az évben készült borok fajtája és mennyisége. Erzsi kezdte el a kedves hagyományt, amint a saját szőlőjükben elkezdték a gazdálkodást. A legelső levél természetesen az Othello-lugasból származott.
Lapoztunk a füzetben, mígnem egy kisebb levélkét találtunk a másik kettő mellé felragasztva.
Alatta : 1976 Görögország. Rákérdeztem.
Pista bácsi nevetve elevenítette fel az évet, amikor nagybátyjától kapott levelet, hogy szívesen látja őket egy hétre magánál, görög honban. Ellentmondást nem tűr és az ő kontójára megy minden: koszt, kvártély, utazás. Erzsi húzódozott, nem akarta ott hagyni a gyerekeket, aztán csak kötélnek állt.
Levi bácsi semmit nem változott, kivéve, hogy haja hófehér volt már akkor. Erzsivel ott látták először a tengert, először érezték bőrükön a szinte bántón perzselő délvidéki napot. Nagybátyja körbekalauzolta őket a vidéken, mindent megmutatott, amit az ottani kultúrából érdemes volt látniuk. Bejárták a környékbeli bortermő vidékeket, a kis bájos görög falucskákat.
Az egyik városban aztán megálltak egy bronzszobor előtt. Félmeztelen görög férfi bal karja ölelt szégyentelenül szorosan egy nőt, jobbjában boros kupa.
Levi bácsi elég illetlen módon kedélyesen megveregette a szobor vállát.
- Na, Pistám, itt van a nagy öreg. Dionüszosz. Gondoltam, egyszer látnod kell az urat, akit szolgálsz. Tudod, fiam, ti, szőlősgazdák mind-mind az ő hű szolgái vagytok. Folytatjátok, amit ő elkezdett. Nektek köszönhetőn jut el a bor a mai atyafiakhoz és asszonyokhoz. A szerelmi mámor az már nem egészen rajtatok múlik – bár igaz, ami igaz, egy bortól bódult menyecskét mindig könnyebb szerelemre bírni – paskolta meg a nőszobor fenekét.
Jót nevettünk az emléken. A bejárat feletti plakett is onnan származott, Levente bácsitól kapták cserébe a sok finom borért, amit ajándékba vittek neki.
- Szép volt, tényleg szép. Mesés tájakkal és városokkal, mégis boldogan sóhajtottunk fel Erzsivel, amikor visszaérkeztünk ide, saját kis hazánkba és a láthatáron feltűnt az ismerős domboldal a szőlőnkkel. Nem olyan napfényben gazdag, talán többször terem savanyú bort, mint azok ott délen - de ez a miénk – intett felfelé kezével az öreg.
Baktattunk fel a pincelépcsőn. A bejárat felett ismét ránéztem a görög plakettre. Észrevette.
- A nagybátyám emlékére és az iránta való tiszteletből tettem ki. Mindig is jó ember volt, mindössze annyi hibája volt, hogy - különbözött apámtól.
A kis ház előtti padon kinn ült már Erzsi néni, arcát a kellemesen simogató szeptemberi napnak tartotta. Az évek semmit nem vettek el Pista bácsi által leírt búzakék szemek szépségéből, csak épp körülrajzolták sok kicsi nevetőránccal. Elbúcsúztam tőlük, megköszöntem az apámnak küldött bort.
A kapuból még titkon visszasandítottam rájuk. A bácsi leült felesége mellé, megfogta a kezét, amaz a vállára hajtotta a fejét. Szívet melengető volt látni ezt a két idős embert. Látszott rajtuk az életüket végigdolgozott emberek csendes elégedettsége. A béke és az, hogy mennyire boldogok.
Ha körbetekintettek, ott volt minden a szemük előtt, ami fontos volt számukra. Két kezük szorgos munkájával, és a természet áldásával megteremtettek mindent, amiből ez a boldogság építkezett. A takaros kis ház, a gazdag borospince, három szép, felnőtt gyerek, akik közül a legkisebb vette át tőlük a szőlőt. És végül a nyugodt idős évek.
Néha olyan kevés dolog elég a boldogsághoz. Nekik csak ennyi kellett: az áldott napfény, a szőlő, a bor és a szerelem.
|
