Rohangálva bolondosan,
kócosan és mocskosan,
óvodától fáradtan
jön haza az én fiam.

Nem kell neki sok idő,
hogy mit nem kéne, tudja ö,
uzsonnának szánt zsemléjét,
dobálja már szanaszét.

Hogy ez vajon mit jelenthet?
Nem tudom, de ez csak kezdet,
kópéskodik lépten-nyomon,
csattan is már egy-két pofon.

Bármit is tehet szeretem
kedves pocakos gyermekem.
Pillantása szikrát szór,
még a szeme sem áll jól.

Ha elszunnyad a kanapén
hallgatom a lélegzését.
Hullámzó fekete tenger a haja,
kis tömzsi a keze a lába.

Kezem lesimítom selyem arcán,
könnycsepp perdül, milyen nagy már.
Tegnap apró volt, még félméternyi,
és ma már háromszor annyi.

Mikor alszik csendesen,
kis feje az ölemben,
eszembe jut hercehurcás hat év,
de nélküle az életem, fabatkát sem ér.

Ha ilyen kis ördög is, nem gond,
nem tudni mit hoz a sors,
ha gyermek maradna se bánnám,
az én kisfiam, imádnám...

( Rég nem jártam erre. Sajnos nem volt idöm, De örülök, hogy újra köztetek lehetek)
Mousa Tünde