Falak

Dübörög a zene. Mellettem ülsz,
mégis fényévnyire jársz tőlem.
Az a semmi kis távolság köztünk;
közelséged hiányzik belőlem.

Mozdul az ajkad, néma moccanás,
csendesedik az üvöltő tömeg;
mellénk ereszkedik a füstös éj,
átparázslik rajta fénylő szemed.

Gyönyörű, döbbent pillanat ébred.
Eltördelt hangok, elvesztett ütem,
ritmustalan, tompa dobbanások
tépik, rázzák kővé dermedt szívem.

Kezed érint, felébreszt álmomból,
hozzám hajlsz, részegít illatod.
Bennem feszül a csillagtalan űr,
eltűnik benne apró sóhajod.

Hiába nyújtanám feléd magam,
nem mozdulna, bénultan lóg karom;
úgy riaszt, hogy lényed ismeretlen,
s falat építesz közénk a padon.

Íriszemen villódznak a fények,
nem hallhatom a lüktető dobot...
Sikerül-e ledönteni falad,
mit a bizalmatlanság falazott.

Megtörik-e körülöttem a csend?
Selyem gubóját felszakíthatom?
Vagy megmaradok tűz-marta fának,
perzselt levélnek üszkös ágakon?

És dübörög, tovább él a zene,
halk morgássá szelidül fülemben.
Nézlek téged, talán megtalállak:
a végtelenen túl ülsz ölemben.