Valaminek történnie kell! – jelent meg a felirat a képernyőn.

De nem történt semmi. L.A ült a földön, bámulta a nem létező kilincset, és várt.
Aztán hirtelen kivágódott az ablak, és berobbant a Hiány.
L.A. tudta, hogy nem tehet semmit, így hát továbbra is a földön ült, átkulcsolta két lábát, és figyelt.
A Hiány süvítve keringett a szobában, s mint valami könnyű szemetet kapta fel az emlékeket, amit TéZé. hagyott maga után.
L.A. lehajtotta fejét a lába közé. Nem akarta látni, hogy semmije sem maradt.
A Hiány erre nagyon dühös lett. Ki nem állhatta, ha valaki nem néz szembe a tényekkel, L. A köré csavarodott.
L.A ekkor megrémült, mert tudta, hogy most már tényleg, az életéről van szó. Megpróbált zsugorodni, hogy észrevétlenné váljon, de már késő volt. A Hiány egy lélegzetvétellel belelopózott, és a következő pillanatban már belülről feszítette.
L. A ekkor felpattant a földről és felvette a harcot. Nagyokat fújtatott, abban reménykedve, hogy egy nagy levegővel - ahogy jött-, majd távozik a Hiány. A fújtatástól L.A szédülni kezdett, végül eszméletlenül esett össze a földön.
A Hiány döbbenten telepedett rá.

Hát ennyi volt? – jelent meg a felirat a képernyőn.

Mikor L. A bizonyos idő után magához tért egykedvűen állapította meg, hogy elveszítette a küzdelmet. A Hiány befészkelte magát L. A testébe, s ott ütött tanyát. Esténként a pecsenyéjét sütögette, napközben pedig élvezte a helyzetet. L. A igyekezett nem törődni vele, de a fájdalom teljesen elborította a tudatát. Kiment a konyhába, az asztalon található egyetlen késsel felvágta a mellkasát, kiszedte a szívét, meglékelte a koponyáját, és óvatosan kiemelte belőle a kocsonyás lebenyt. Maga mellé helyezte mindkettőt, majd lefeküdt a földre és várt.
A Hiány erre nem számított. Egyik pillanatról a másikra otthontalan lett. Becsapva érezte magát, úgyhogy sértődötten távozott az ablakon át.

L. A maga sem tudta mennyi időt töltött így, a földön feküdve, de egy szép napon arra ébredt, hogy végre teljesen egyedül van. Bár a Hiány mindent elpusztított, de a szívét, és a mellette heverő kocsonyás anyagot érintetlenül hagyta, így L. A arra gondolt, hogy új életet kezd.
Visszahelyezte a kiszedett szerveit a helyére, és minden erejét összeszedve feltörte az ajtót.
Megpróbált tanulni a történtekből, és arra a következtetésre jutott, hogy a Hiány pusztító hadjárata szoros összefüggésben áll Té. Zé távozásával. Ezért elhatározta, hogy kitörli Té Zé-t a gondolataiból. Minden erejével azon volt, hogy ne gondoljon Té Zé-re, de Té Zé úgy látszik, kitörülhetetlenül belevésődött az agyába.

L. A nem adta fel! Ha már egyszer új életet kezdett, akkor meg kell tanulnia Té Zé nélkül élni! Addig-addig próbálkozik majd, amíg valaki el nem foglalja Té Zé helyét.
L. A olcsó rúzst kent a szájára, testre simuló ruhát öltött magára és csábító pillantásokat vetve sétált naponta le, s föl az utcán.
Az eredmény nem maradt el.
L. A-nak sikerült elfelejtenie Té Zé-t. Legalábbis ideig-óráig. Egészen addig, míg magára nem zárta hajnalban az ajtót.
Azzal vigasztalta magát, hogy Té Zé már naponta csak kétszer jut eszébe: az elalvás előtti utolsó -, és az ébredést követő első gondolatként.
Ugyanakkor be kellett látnia, hogy a Felejtésnek nagy ára van. Időközben egészen bemocskolta magát.
Körbe nézett az üres lakásban, meglátta a földön heverő üres üvegeket, az összegyűrt papírzacskókat és elsírta magát.
A piszoktól visszatükröződő ablak fényében egyszerűen nem ismert magára.
Kiment a fürdőszobába, teleengedte a kádat forró vízzel, majd szép lassan felvágta a mellkasát, meglékelte a koponyáját, és abban a reményben, hogy végre megszabadulhat Té Zé-től alaposan átmosta a szívét, s az agyát egyaránt.
Az ágyra tiszta lepedőt terített, a paplant kifehérített huzatba vonta, és lefeküdt.

L. A nem tudta volna megmondani, hogy pontosan mennyi ideig feküdt így, de egy napon arra ébredt, hogy tavaszillatú a föld, és napfényízű a levegő, s ettől rögtön eszébe jutott, hogy szép az élet. Csak néha-néha rémlett fel előtte egy halványkép, hogy valamikor régen, elpusztította Hiány, és bemocskolta a Feledés, de ezt, mint valami kósza gondolatot, könnyedén elkergette magától.
Hinni kezdte, hogy a sors kiszámíthatatlan, de élhető, s hogy bármi történt is vele, mindig, minden újrakezdhető.
Tele rakta a szobáját virággal, enni adott az udvaron bujkáló kiscicának, megállt beszélgetni az öregekkel –egyszóval: L.A végre megtalálta a lelki békéjét.
Legalábbis mások így hitték.
De L. A tudta, hogy elveszítette önmagát.

Ez a jóságos és tüneményes ember, akivé lettem, nem lehet L.A. –jelent meg a felirat a képernyőn.

Aznap este L. A nem tudott elaludni a frissen mosott ágyneművel behúzott paplan alatt. Felült, összekulcsolta a kezét, lehajtotta a fejét, és hagyta, hogy a gondolatok életre keljenek.
Egyszer csak megjelent köztük Té. Zé.
L. A az első pillanatban megijedt, de aztán megkönnyebbülten tapasztalta, hogy Té Zé-t nem követi a Hiány. Ellenkezőleg! Valamiféle öröm járta át minden porcikáját.
Eszébe jutott, mikor először megpillantotta Té Zé-t. Az a furcsa érzése támadt, hogy semmi másra nincs szüksége. Ha Té Zé vele van, akkor mindene megvan.

És ebben a pillanatban L. A megértette, hogy mindene megvan.
Té Zé ott él, benne, és jó ez így.