Hajnali tolvaj

Múlt éjszakáink súlyos kárpitja lebben,
álmos szemű hajnal kuporog öledben.
Simogatod, gömbölyödik ráncos arca,
s felmászik a szúnyoghálós ablakra.

Elidőzik, hosszú pillanatba réved,
megsimítja bokád, dédelgeti térded,
átugrik a fákon, felszökken az égre,
szürkéből fordul, derül fényes kékje.

Csak mi hárman tudjuk, édes-űzött titok,
mit takartak el a függönyzött ablakok,
s elárulni készül arcátlan tolvajunk
minden érintésünk, minden forrt szavunk.

Megragadnánk, de árnyát éri kezünk,
magával lopta, lám, esti döbbenetünk,
és most azt hurcolja arcra égő pírral,
eljátszadozik földre szórt papírral.

A tetőkre lépve pajkosan visszaint,
mindent tudó vénen még szemünkbe kacsint;
nászunkat arcunkra véste, onnan szárnyal
letörölhetetlen, áldott ragyogással.