Megdöbbentő volt tegnap, amit a tévében láttam. Nem is volt gyomrom sokáig nézni, aztán mégiscsak visszasompolyogtam a képernyő elé. Az egyik legnagyobb magyarországi szénbánya, a Lyukóbánya felszámolásáról szóló dokumentumfilmet vetítették. Beszéltek benne a borsodi szénbányászatról, a kezdetekről egyszerű, kétkezi munkásemberek. Akik nem is dolgoztak még máshol. Akiknek az életük volt a bánya. Orrukban a szén illata, már hiányzott, ha nem érezték - állítják ők. Esténként fáradtan, koromfeketén a szénportól estek haza, de csinálták, nem panaszkodtak, nem volt megállás. Ott voltak a kezdeteknél – és most a végnél is.
Sokáig húzódott a dolog, emiatt talán is nem hitték el, hogy valóban eljön az a nap, amikor búcsúzni kell. De végül eljött.
Szívszorító volt látni, ahogy kemény férfiemberek könnyeztek, amikor a búcsúünnepség keretében felszínre tolták az utolsó csillét. A bányamester pedig hivatalosan jelentette: a kitermelés ezennel befejeződött. Idős bácsi elsárgult fogait közelről mutatja a kamera, amint a bányászhimnuszt énekli búcsúzóul:
..."S te kisleány ne bánkódjál, bányászként halni
Szép halál! Egekbe szállani fel, fel!
Szerencse fel! Szerencse fel! Szerencse fel!"

A bánya bezárt. 1938-tól 2004-ig működött, a borsodi szénmedence legnagyobb termelésű aknája volt. Családapák, idős, nyugdíj előtt álló emberek kerültek az utcára. Miért?
„Mert valakinek így állt érdekében” – mondja az egyik munkás bátran bele a kamerába – veszteni valója úgysincs már.
– Törődnek is ezek azzal, hogy emberek kerülnek az utcára? Valakinek megtelt a zsebe, ennyi. Megmondom én ezt betyárböcsülettel, mert ez biztos, hogy így volt.
Beszél arról is, hogy idefenn, a felszínen is van egyfajta világ. De ott lenn, a föld alatt az egy másik világ.
– Miért más az a világ? – kérdi a riporternő.
– Odalenn kérem mindenki egyenlő. Nincs úr, meg nincs szolga. Onnantól, hogy felveszed a csizmát, meg felveszed a kobakot – ott mindenki egyforma.

Igaza lehet. Hiszen a bánya nem válogat. Nem nézi, kire omlik rá, ha egyszer beomlik. Egyformán temetője lesz igazgatónak, művezetőnek, vájárnak. Az egyenlőség, amiről olyan sok fennkölt szónoklat született már, az ott lenn megvolt. Mint ahogy a bajtársiasság, a nehéz fizikai munkát végző és veszéllyel együtt élő ember összekovácsolódása is.
- Jó csapat voltunk – mondja könnyeivel küszködve egy másik munkás.

Valahol a bányászközösség is egy apró kis részlet a régebbi, talán a jobbik világból. És most ezt is elvették tőlük, tőlünk.
Szétszélednek a munkások, ki erre, ki arra. Egy részüket átveszi Márkushegy, de nem mindenkit. Sőt.
És van, aki talál munkát, van, aki nem.
Semmit nem tehettek. Kishalak ők ahhoz. Kishalak, akik a privatizáció után kikerültek a védett kis öbölből a tőkekapitalizmus harcos, nyílt vízére. S tudjuk: a nagy hal megeszi a kishalat – a nagy tőkecápa őket is felfalta. Nem számít neki a bajtársiasság, sem a családok, sem a hagyományok, sem az emlékek. Semmi. Csak a PÉNZ, a PÉNZ, a PÉNZ.

„Lyukóbánya - a borsodi szénmedence legnagyobb termelésű aknájaként - 66 éve alatt 38 millió tonna szenet termelt ki. Az éves termelés mennyiségét tekintve az ország föld alatti szénbányái között hosszú ideig az első helyen állt. Bezárásával a bányatelken belül mintegy 15 millió tonna kitermelhető szén a föld alatt maradt.”
Forrás: Bányászati és Kohászati Lapok - BÁNYÁSZAT 138. évfolyam, 3. szám