1.
A lány

Sötétvörös fények, a sötétben néhány asztal fölött cigarettafelhők gabalyodnak egymásba. Mellettem mindkét oldalról ölelkező párok. A férfi végigsimítja a nő nyakát és valamit a fülébe suttog, az boldogan kacag, majd' elolvad a gyönyörtől, ahogy a férfi megcsókolja a nyakát. Előttem egy pohárban még két ujjnyi Rosé. Iszom egy kortyot. Lenyelem. Lassan, hogy tovább érezzem a bizsergést a torkomban, ahogy csurog lefelé a drága nedű. Becsukom  a szemem. Elképzelem, hogy most egy vízesés közepén zuhanok lefelé. A víz most ugyanilyen rózsaszín, de nem hideg, nem is érzem a hőmérsékletét. Egyáltalán nem félek. Úgy érzem, mintha eggyé válnék a vízzel és visszatérnék oda, ahonnan elindultam. Többé nem érzek félelmet, fájdalmat, se hideget, se meleget, nem látok sötétet, nem látok színeket, mindig csak ugyanazt az áttetsző fényt. Boldogabbnak érzem magam, mint az a nő ott a másik asztalnál, akinek a kacaja már-már  az  orgazmus hangjaira emlékeztet.
Valaki megbotlik az asztalomban. Kissé csalódott vagyok, hogy visszahozott ide a sötét világba. Részegen eltántorog. Mosolygok.
A zenekar kellemes jazzt játszik. A lány a színpadon szintén más világban jár. Szerintem már rég nem látja az embereket, nem is nekik énekel. A hangja hátborzongatóan gyönyörű. Ha férfi lennék, biztosan elélveznék, valahányszor meghallanám énekelni. De itt talán túl silányak a férfiak, mintha észre sem vennék. Mindenki a kis kirakatbabájával van elfoglalva. Mások meg túl részegek ahhoz, hogy magukon kívül bármit is érzékeljenek a körülöttük lévő világból. Sok kis világ kering itt egymás körül. Mindenkinek a saját világa körül van még egy másik, nagyobb világ, benne sok kicsi világgal, amik vonzzák és taszítják egymást, összeütköznek és szétpukkannak, aztán egyesülnek és újra szétválnak. Mint színes szappanbuborékok repkednek és kergetik egymást. Egyik-másik földre zuhan mielőtt újra felröppenne, de az arra járók átgázolnak rajtuk, mintha ott sem lennének.
Nincs miért, és nincs hová, de mennem kell.
Megiszom az utolsó korty bort, köszönetet mondok a természetnek, hogy ilyen finom ajándékkal áldott meg minket.
Kilépek a füstből egy másik füstbe. Halkan csepereg az eső, a szmog ráült a városra.
Megbabonázva nézem az utca kövére hulló esőcseppeket. Egy hatalmas esőcsepp közeledik hihetetlen nagy sebességgel az előttem fekvő pocsolyához. Hozzácsapódik a földhöz és apró darabokra robban szét. Ha velünk történne ugyanez, szörnyű nagy fájdalmakat éreznénk, de soha nem gondolunk arra, vajon az  "élettelen" dolgoknak nem fájnak-e ugyanígy ezek a "törések".
Szeretem az éjszakát, szeretem a sötétséget, a csöndet, szeretem a holdat, a csillagokat, a fákat, ahogy megborzonganak, ha kicsit megfújja őket a szél.
Hogy megremeg minden kis levél, ha egy esőcsepp ráesik!
Felnézek az égre, egy hullócsillagot látok. Hülye babona, hogy ilyenkor kívánni kell valamit. Nincs is, mit kívánjak az élettől. Most minden annyira mindegy. Mindegy, hogy itt vagyok vagy máshol, ha menni akarok, úgyis megyek. Nem bánom, hogy egyedül vagyok: a magam ura, nem kell számot adnom senkinek semmivel. Lennék néha más, de az sem lenne jobb, így hát vagyok, aki vagyok és nem változom senki kedvéért. Nem azért vagyok, hogy valaki más átformáljon. Ha ilyennek nem szeret senki, majd szeret Isten, mert ha Ő nem akarná, hogy ilyen legyek, nem is lennék ilyen.
Megyek tovább, figyelem, ahogy lépteim ránehezednek a földre, lelassulok, már nem érzem lépteimet. Mozdulataim automatikussá válnak, már nem érzem a testem, minden, ami vagyok, összezsugorodott az agyamba és látóidegeimre koncentrál. Nem vagyok más, csak két nagy szem! Nem érzem a világot, csak látom, mintha nem is benne járnék, csak felette. Most nehezemre esne bármit is tenni a kezeimmel, vagy csupán gondolkodni és irányítani tetteimet.
Átadni magam a Nihilnek - mintha ez lenne az egyetlen mozgatórugó az életemben. Aztán, ha reggel felkelek, újra bekerülök az élet hajtotta mókuskerékbe, hogy beépüljek az összes többi szürke, mogorva arc közé, elvegyüljek, felszívódjak, mint kenyérben a víz. De most még céltalanul megyek a semmibe és így vagyok boldog.

2.
A fiú
Számítógépes napló:
"szeptember 13. szombat
  hajnali 3 múlt

Janis Joplin alteregója épp most ért haza dudorászva és táncolva a sötét utcán.
Láthatólag eléggé el van szállva magától. Biztosan azt hiszi, senki nem látja, vagy azt, hogy nincs is rajta kívül már élő ember a földön. Földnek hívják még egyáltalán azt a bolygót, amin két lábbal - nem is jár, hanem már-már felette repked? Vajon miért jár mindig egyedül? Pedig van két szép lába, amivel eljárhatna a barátaihoz, mégis egyedül jár mindig. Elégedett vagy önző? Szeretnék csak egyszer közelről a szemébe nézni. Mindent tudok róla, de nem ismerem a szemeit. Ismerni akarom a gondolatait.
Megteremtettelek magam mellé az én világomba. Szinte már érzem selymes bőrödet, ahogy végigsimítok a hátadon, orromban érzem az illatod. Ismerem tested minden apró rezdülését, de nincs hangod, amivel nevemet suttognád, nincsenek szemeid, amik szeretetet és védelmet nyújtanának nekem. Szeretnék elmerülni szemeid végtelen kékjében. Nem is tudom, tényleg kékek-e, de úgy képzelem."

A fenébe, már megint a telefon! Majd később visszatérek hozzád.
- Halló.
- Szia Fred! Lilly vagyok.
- Miért hívtál?
- Köszönöm a kedves fogadtatást. Úgy 9 körül ér be a vonatunk, egy-két napot nálad maradnánk. Legalább te sem leszel egyedül.
- Ki az a Mi?
- A barátnőmmel, Jillel megyek.
- Tudod, hogy jobban szeretek egyedül lenni, és nem kérek a hülye barátnőid szánalmából és gúnyolódásából.
- Ne haragudj, bátyó! De Jill egyébként is nagyon kedvel téged.
- Jill egy felcicomázott majom! Idegesít a vihogása, és mindent felforgat a lakásomban.
- Ígérem, hogy csak az én szobámhoz fog nyúlni. Pár napig viseld csak el a kedvemért, kérlek. Egy nagyon fontos állásra jelentkezünk. Most leteszem, készülődnöm kell. Pár óra múlva találkozunk. Nem kell kijönnöd elénk az állomásra.
- Haha. Nagyon vicces volt! Te is felvetted az idióta barátaid stílusát? Nem akarom mondani, ki miatt ülök most tolószékben. Most inkább lerakom. Szia.

Reggel 6:30

Pontos, mint mindig. Fekete kapucnis pulcsi, fekete nadrág, fehér futócipő. A haja most is lófarokban. Gyönyörű, ahogy a teste megküzd a szél ellenálló erejével. Lábai körül falevelek kavarognak. Néha kisimítja arcából kibomló tincseit, amiket a szél előre fújt, hogy tovább folytassa vele küzdelmét.
Most befordul az utcasarkon. Legalább tíz percig várhatok, hogy újra felbukkanjon a másik sarkon.
Kezd ébredni a város. Az utca mindkét végén felbukkan egy-egy hajléktalan, hogy rátaláljon mai reggelijére. A szomszéd ház második emeletén felgyullad egy lámpa.  A kis szőke anyuka reggelit készít csemetéjének. A férj egy érzelem nélküli rövid puszit nyom felesége homlokára, leszalad a lépcsőn. Odasiet szürke Peugeot-jához és idegesen keresi autója kulcsát zakója zsebében. Aztán visszarohan a lakásba, nyilván otthon hagyta. A földszinten lakó öreg néni is útra kel kosarával a piac felé. Megáll a szomszéd lépcsőház kapujában. Vár. Nyílik a kapu, most már ketten indulnak a piacra, aztán majd az egész délelőttjüket azzal töltik, hogy pletykálnak a körülöttük lévő világról.
Végre felbukkan a lány az utca elején. Nem is sejti, hogy minden reggel és este őt figyelem, hogy bárkinél inkább része az életemnek. Arca piros, tele élettel, nem látszik fáradtnak a futástól. Nézem, ahogy felrohan a lépcsőn a harmadikra. Felkapcsolja konyhájában a villanyt. Ahogy nézem miközben vizet iszik, szinte hallom, ahogy lenyeli. Átmegy a fürdőszobába. Hamarosan ellepi a gőz az egész fürdőt, homály borítja az ablakot. Odamegyek a gépemhez és bevezetem az én hölgyemet a zuhany alá. Kezét végigvezetem az arcán, a nyakán, a mellein, a hasán, aztán lefelé a fenekén, a combjai között, végig a lábán egészen a lábujjakig. Behunyom a szemem és azt képzelem én vagyok a forró víz és beborítom az egész, puha testét és felhevítem a vérét.
Az én testemet is elönti a forróság, az agyamból a lábam közé tódul a vér, mindjárt szétdurranok. Értelmi képességeim az őrület határát súrolják. Kiáltok: GIGI!

3.
A lány

Ezek a fél órák egyre rövidebbek, amióta minden reggel futok. Bár a tegnap éjszaka után ma egy kicsit fáradtabb vagyok. Á, jó reggelt, hajléktalan bácsi! Kicsit korán kezdte a műszakot. Vajon meglepődne, ha tényleg odaköszönnék neki? Bár az emberek soha nem törődnek igazán a másikkal, valószínű, észre sem venné, hogy hozzá szóltam, mint ahogy azt sem veszi észre, hogy elmegyek mellette.

21:50
Megint esik. Milyen csönd van már mindenhol. Ott szemben milyen jól érezhetik magukat. Szól a zene, villognak a fények. Kik lehetnek ott? Na mindegy! Megyek, járok egyet.
Az agyamban mindig motoszkál a zene. Ha nem akarok gondolkozni, akkor jó csak a zenére koncentrálni.
Szia kutyus! Éhes vagy? Gyere, van egy kis kiflivég itt a zsebemben. Látom, hálás vagy. Olyan szomorúak a szemeid. Nincs gazdád, aki megsimogatna esténként, ha már alszik a város? Ha akarsz, elkísérhetsz. Tudod, ilyenkor sokkal jobban szeretem a várost. Nem szeretem a nappali nyüzsgést, a zajt, a mocskot. Túl gyors nekem az az élet, és tele van idegenekkel. Ilyenkor meg nyugodtan figyelhetem a szél mozgását, az eső csepegését, a csillagokat, a bogarakat... Egy csomó mindenre felfigyelek, amit fényes nappal észre sem vennék.
Mi a baj? Olyan nyugtalan lettél hirtelen. Hé, kutyus! Hová szaladsz? Nem jössz velem tovább?
- Helló, kislány! Látom, a kutyád itt hagyott. Én mehetek veled.
Megfordulok, a reggeli hajléktalan áll szemben velem.
- Ő nem az én kutyám. Csak a házunk előtt szomorkodott és velem jött sétálni.
- Persze, hogy nem a te kutyád. Az enyém! Biztosan megérezte a finom illatodat, azért követett. Én is szívesen lennék most inkább kutyus, hogy engem is megsimogass.
"Mit akarhat tőlem ez a férfi? Olyan normális arca van?. Miért van szüksége mégis erre az agresszióra?"
- Lehetnél hozzám kedves egy kicsikét. Például belenyúlhatnál a nadrágomba.
- És ha nem, akkor mit csinálsz?
- Mondjuk elvágom a torkodat! Na gyere szépségem, repíts a mennyországba!
- Inkább a pokolba repítenélek!
- De magammal viszlek téged is.
"Istenem, mi történik? Miért nem bírok védekezni, miért nem tudok elfutni, ütni, rúgni, harapni?"
- Engedj be! Ne mondd, hogy te ezt nem élvezed?
Kikapcsolom az agyam. A lelkem elküldöm máshová. Azt képzelem, hogy én is könnyű felhő vagyok, és fenn lebegek az égen, és a könnyeimből, amik most az arcomon folynak, lesznek azok az esőcseppek, amik épp rám esnek. Csak fekszem a földön, nem érzek semmit. Azt sem tudom, hol vagyok és mit csinál ez a férfi a testemmel. A testemmel? Ez a test nekem már idegen, a lelkem nem vágyik többé visszatérni belé.
És most mi lesz? Elvágja a torkomat, ahogy ígérte? És én hagyom? Mert nem tudok, nem akarok mozdulni? Megbénultam? Érzem, ahogy belém ürít, a hátamon végigfut a hideg, a gyomrom kavarogni kezd. Legszívesebben lehánynám, de még mindig nem mozdulok. Felkel rólam, felhúzza a nadrágját, arcon köp és ott hagy. Fekszem. A testem mozdulatlan, a szél újságpapírokat és vizes faleveleket hord félig levetkőztetett testemre. Mintha fentről figyelném a nekem már oly idegen testet. A testet, ami többé soha nem fog vágyakozni egyetlen férfi ölelő karjára sem, ami soha nem fog magzatot hordani és táplálni, és életet adni. A testet, ami már nem az enyém, ami már nem él.

4.
A fiú

22:00
Nézem ezt a cicababát, ahogy vonaglik körülöttem a zenére, kezében whiskys üveggel. Jobb társaság lenne az üveg magában. El is kérem gyorsan, és iszom még.
Ő meg a nyakamba liheg.
- Mit akarsz tőlem Jill?
- Csak jót akarok neked.
- Mivel? Tudod jól, hogy semmiféle vonzalmat nem érzek irántad, de még csak nem is kedvellek. Én egy magamnak való pasi vagyok.
- És egy magának való pasi nem használja ki a lehetőséget, ha tálcán kínálnak neki egy szép női testet, még ha nem is szereti?
- Félek, nem tudom már túl sokáig türtőztetni magam. De neked mi lenne benne a jó?
- Ugyanaz, ami neked. Én is csak szexre vágyom.
- De tudod, hogy nekem nem megy úgy, mint más férfiaknak.
- Nem baj, majd csinálom a számmal, engem az sokkal jobban felizgat.

Kezével simogatni kezdett, aztán kigombolta a nadrágom, benyúlt a gatyámba. Finoman harapdálta a fülemet, a nyakamat, aztán lejjebb csúszott, csókolta a mellkasom, a hasam, és még lejjebb...Annyira jó volt, hogy nem is gondoltam rá, ki csinálja, hogy egyébként mennyire megvetem ezt a lányt. Egyszer sem néztem rá és nem is értem hozzá. Hagytam, hogy csináljon velem, amit akar. Semmi más nem jutott az eszembe, csak az, hogy mindjárt végem van, és tényleg hamarosan végem volt. Feküdtem az ágyamon és néztem a plafont. Az égvilágon semmire nem gondoltam. Arra sem, hogy épp mit csinált velem ez a nő. Teljesen elfelejtettem, hogy itt van. Aztán bevillant két szomorú szem, amit eddig nem láthattam, csak elképzeltem. Tele volt fájdalommal és közönnyel a világ iránt. Szerettem volna tudni, mi történt vele. Szerettem volna mellette lenni, hogy megtörjem a magányát. GIGI!
- Jill!
- Igen, drágám?
- Takarodj ki a szobámból, és többet be ne tedd ide a lábad!

5.
A lány

Egy fénycsóva magával ragad hirtelen. Már nem látom a testem. Másodpercek alatt elhagyom a földet, testetlen lebegek valahol, egy másik szférában. Hirtelen kavarogni kezd minden, semmit sem látok, és valami erő magába szippant. Egy apró porszem leszek egy másik bolygó ismeretlen anyagú talaján, még sincs senki, aki rám tiporna, akinek a cipőtalpához ragadva lelném halálomat. Itt is egyedül vagyok a sok ismeretlen porszem között, de belőlünk épül fel a világ. Nincs szükség beszédre, nincs szükség testre, szájra. A gondolatok így is szélsebesen száguldanak. Végre pihenhetek. Behunyom a szemem, látom magam egy folyó fölé hajolva, és látok egy katonát, akinek a sebeit mosom. Olyan ismerősek a szemei. Sírnak a fájdalomtól, és mégis mosolyognak rám, mintha csak azt mondanák, végre hazatértünk. Megsimítom az arcát, a száját, nézem a szemeit. Nem kell, hogy szóljunk egymáshoz, békét és nyugalmat találtunk. Újra lehunyom a szemem. Egy réten fekszem, nézem a felhőket, hallgatom a kis bogarak lépéseit a fűben. Egy fekete madár száll térdemre. Körbeforgatja fejét, aztán belemered a szemembe. Hirtelen felborzolja fekete tollait és elszáll. Nem látni már sehol az égen. Nem tudom valóság volt-e vagy csak látomás. Felállok. A mező alján látok egy fiút, nem tudom, ki ő, de nagyon ismerős. Fülsiketítő zaj és éles fény, a föld megremeg és felnyög, majd befogadja magába gyermekét. Újabb bomba robban és én sem vagyok többé. Becsukom a szemem és nem bírom kinyitni, talán soha többé.
Érzem, ahogy testemhez tapadnak nyirkos ruháim, egy újságpapír megint az arcomba vágódik. Nincs erőm, hogy leszedjem, hogy megmozduljak. Hol vannak ilyenkor az emberek? Vannak egyáltalán még emberek? Melyik bolygón vagyok, melyik idősíkban? Vagyok?
A távolból halk zeneszót hallok. Ahogy közeledik felém a dallam, felismerem: Just a perfect day...Egyre közelebb ér a fülemhez, az agyamhoz, a szívemhez. Már nem is kintről hallom, hanem bentről, a bőröm alól, a csontjaimból. Minden sejtemben ez a dal szól.
Lassan felemelem meggyötört testem a földről, visszaindulok az úton, ahonnan jöttem. Néhány lámpa pislákol itt-ott a fejem fölött. Az árnyékomat követem vagy az árnyékom követ engem. Követjük egymást, de nem szabadulunk egymástól. Az utcán senki, az ablakok sötétek. Megállok a ház kapuja előtt. Valahonnan fény szűrődik a hátam mögül. Felnézek, egy második emeleti ablakból halvány fényt látok. Mintha megmozdulna a függöny, mintha állna ott valaki, de akárhogy erőltetem szemeim, semmit sem látok. Keresem a kulcsom, bemegyek. Előttem a lépcsők, mintha sehová sem vezetnének. Csak megyek felfelé, anélkül, hogy látnám, hol érnek véget. Egy örökkévalóságnak tűnik, amíg egyik lépcsőfokról a másikra emelem a lábam. Egy ismerős ajtó előtt egy ismerős fehér cica nyávog felém. Megérkeztem?
Kipróbálom a kulcsot, amit a zsebemben találtam. Passzol a zárba. Megérkeztem!
Felemelem a cicát, orromat rózsaszín orrához dörgölöm, hálásan dorombolni kezd. Kis fekete "nyakkendőjét" simogatom.
Odamegyek a kazettáimhoz. Az első kazetta, amin megakad a szemem: Janis Joplin. Régen hallgattam már. Nincs az elején. Berakom. Summertime.
Bemegyek a fürdőszobába, meggyújtom a gyertyákat a kád körül. Lassan folyni kezd a víz a kádba. A hűtőből kiveszek egy üveg bort, felbontom és töltök egy nagy pohárba. Dolgozószobám alsó fiókjához megyek, rejtett tartalékaimhoz, életem egy eldugott szakaszához. Régen jártam már itt. Kinyitom, szívem megtelik melegséggel régi dolgaim iránt.
Tekerek. Régen éreztem már ezt az illatot. Egyből az agyamig hatol.
Levetem a ruhámat, elfekszem a kádban. Iszom, aztán szívok. A füst elkeveredik a gőzzel, körbefonja testem. Lehunyom szemeim, agyam kellemes mámorba burkolózik. Felejtek és emlékezek. Újra repülök.
Kinyitom a szemem. Velem szemben a nap?
Apró rovarok mászkálnak fejem mellett. A fűben fekszem. Oldalra fordítom a fejem, és egy szempár néz felém. Barna, zöld, barna, zöld?
Felé nyújtom kezem, ő is nyújtja, ujjaink összeérnek, eggyé válnak.
Nézem az arcát, mintha magamat látnám férfi testben. Nem én vagyok, de belőlem van, vagy én vagyok belőle. Nem ismerem, vagy ismerem már több ezer éve?
Felülök, ujjaim hajába túrnak. Ismerem ezt az érzést. Mióta várhattam már rá, hogy újra érezhessem.
De újra becsukom a szemem, és a kép eltűnik. Mi volt ez? Ki volt ez az ember, aki én vagyok és mégsem én? Ki volt, és hol van most? Miért nincs itt velem? Vagy bennem van, és ha behunyom a szemem, megint velem lesz?
Kiszállok a kádból. Most látom csak, hogy a víz, amiben feküdtem, jéghideggé vált. Odamegyek az ablakhoz, hogy lássam azt a másik ablakot, de megint nem látok semmit. Ránézek az órára: hajnali negyed négy.

6.
A fiú

Fred számítógépes világa:
hajnali három
Lépj be a világomba!
Add a kezed Gigi, engedd el magad! Csukd be a szemed, és most nyisd ki!
Hol vagy?
Én is kinyitom a szemem. Fekszem a fűben, felettem a nap. Fülemben hallom az apró bogarak motoszkálását testem körül. Oldalra fordulok, gyönyörű szempár néz rám. Zöld, kék, zöld, kék?
Felém nyújtja bal kezét, én is nyújtom jobbomat, ujjaink összefonódnak.
Felül, nézi arcomat. Ujjaival beletúr a hajamba, mintha egy angyal érintene. Felállok. Érzem a lábam! Kézen fog, én elindulok vele. Tudok járni! De hová megyünk? A mezőn kívül semmi más nem látható körülöttünk. Ő mégis tudja, merre kell indulnunk. Én követem őt. Lassan eltűnünk a képernyőről, már olyan kicsik vagyunk, alig látszunk. Hová megyünk és mi lesz aztán?

Elfordulok a gépemtől. Az asztalon papír, gyufa meg egy kis fű. Besodrom és lassan beleszívok. Odagurulok az ablakhoz. Szemben gyertyák vibrálása sejlik az ablakon át. Ott van! Így még sosem láttam. Anyaszült meztelenült, vizes hajjal, ott áll velem szemben és az ablakomat nézi.

7.
A lány

Megfordul velem a szoba. Érzem, ahogy kicsúszik alólam a talaj. Tompa fájdalmat érzek a fejemben. Minden elsötétül, a fülem zúg, a gyomrom kavarog.
Kinyitom a szemem és újra a mezőn vagyok. A nap sugarai mindent átjárnak, nincs egy felhő sem az égen, nincsenek fák, nincsenek árnyékok. A mezőn mindenhol színes virágok. Felállok, a kezem felé nyújtom, és hívom, hogy jöjjön velem. Ő megfogja a kezem, feláll és megyünk egymás mellett. Nem nyugtalan, nem fél, nem kérdezi hová megyünk. Nem látjuk még utunk végét, de megyünk, nyugodtan, boldogan.
Csöngetést hallok a távolból. Egy ajtón dübörögnek. Lassú, monoton dübörgés. A nevemet kiabálják nagyon messziről. Hátranézek és egy pillanatra elengedem a kezét. Mire visszanézek már nem látom sehol. Lassan eltűnik a fény. Félhomály, aztán sötétség.
Újra kinyitom a szemem. A szobámban fekszem a szőnyegen az asztal alatt. Ránézek az órára: délután egy. Az ajtómon erősen kopognak és a nevemet kiáltozzák. Kiabálnék vissza, hogy itt fekszem, és minden rendben, de nem jön ki hang a torkomon, és nem bírok felkelni sem. Felemelem a fejem, a combjaim vérben áznak. Megszédülök, le kell raknom a fejem. Kísérletet teszek, hogy azt kiáltsam: segítsetek, a szám megmozdul, de nem jön hang a torkomon. A barátaim betörik az ajtót. Érzem, ahogy felemelik erőtlen testemet. Nézem kétségbeesett arcukat. Egy erőltetett mosollyal próbálom biztosítani őket, hogy semmi bajom, de azt hiszem, nem sikerült. Hamarosan egy mentőautóba tesznek. Emberek sürögnek körülöttem, kórházban vagyok. Lélegeztetőgépre tesznek és mindenféle vizsgálatokat végeznek testemen.
Emberek! Hagyjatok békén! Nyugalmat akarok, nincs szükségem segítségre! Behunyom a szemem és itt hagyom őket.
Gyere jegyesem! Terítsd vállaimra hófehér lepledet! Kösd meg kezeimet és emelj magadhoz örökre! Vigyél át világodba, hadd legyek örökké szerelmesed és úrnőd az árnyékok között!

8.
A fiú

Egy sötét városban egyedül állok egy emeletes ház aljában. Egyszer csak fény gyullad az egyik ablakban, ha jól számolom, a kilencedik emeleten. Miért állok én itt? Ez a város, ez a ház idegen nekem. Nem tudom, miért vagyok én most itt. Megfordulok és elindulok a szemben lévő híd felé. Alig tettem pár lépést, egy huppanást hallok a hátam mögött. Megriadok, visszafordulok. A földön egy emberi test? Közelebb megyek. Minden fekete, a cipője, a nadrágja, a kabátja, a haja, és a nagy feketeségben valami vörös csillan a feje alatt: a vére. Lehajolok, kisimítom hosszú haját az arcából. Félelem olvasható ki nyitott szemeiből, de már nem lát semmit. Halott. Ismerem? GIGI

Gigi!- kiáltok zihálva. Az ágyam csurom víz. Felülök, ránézek az órára: hajnali kettő. Borzalmas álom volt. Álom vagy valóság vagy mi volt ez? Leülök a gépemhez. Írnom kell.

Ki ad magyarázatot arra, hogy válhat az életem részévé valaki, akivel még soha egy szót sem váltottam? Hogy lehet a legfontosabb valaki, akivel még egyetlen közösen átélt percem sem volt, mégis minden percem vele töltöm? Minden álmom róla szól. Bárcsak tudnám, ő lát-e, érez-e engem!

Az ablakhoz gurulok. Nézem az ablakát. Sötét van, nem láttam fényeket egész este. Hová tűnhetett?
A rádióban megszólal egy régi, kedves dallam: Chris Rea Blue Café , " Where have you been, where are you going to?...'cause I wanna go with you."
Bárcsak én is elmondhatnám, hogy mit jelentesz nekem! Bárcsak úgy ismernél, ahol álmomban ismersz!

9.
 A lány

Hová kerültem? Nem látok semmit. Nyirkos, sötét folyosón rohanok, lábaim között patkányok szaladgálnak. Fázom, irtózom, félek. Biztonságra vágyom, melegségre, szeretetre, fényre. Színeket akarok látni, itt minden fekete, magamat sem látom. Nem látok fényt a folyosó végén, nem vezet sehová, nincsenek elágazások, nincsen választásom. Nem léphetek be másik világba, ez meg egyre szűkül. Érzem, ahogy a falak közelednek egymáshoz, a plafon is egyre süllyed. Megfulladok! Segítsen valaki. Istenem, ments meg a pokoltól! Nem tudok gondolkozni.  Mi ez: álom vagy valóság? Élet vagy halál? Hol vagyok? És mi lesz a vége? Megsemmisülök és nem leszek többé? Nem érezhetek többé? Nem láthatok többé? A feketeség egyre csak nő. Mi lesz velem? NEM! Ha ez vár a halál után, nem kérek belőle! Nem hagyom, hogy elpusztíts, nem adom neked a lelkemet! Az én lelkem Istené, az ő energiájában akarok feloldódni, nem a tiédben! De ha nem jött még el az időm, engedjetek vissza a földre!
"Gigi, ne halj meg!"
Kinyitom a szemem a kiáltásra. Percekig nem tudtam magamról, most megint érzem a hideg, nyirkos falakat. Ne haljak meg? Meghaltam volna? Vagy épp ez a halál? Ki kiáltott, és miért szólított Giginek? Furcsa érzés testetlenül felállni a földről és elindulni. Eddig nem láttam irányokat, de most zenét hallok, egy ismerős dalt: Blue Café. Elindulok a hang irányába, talán kivezet a semmiből. Most már elmondhatom, hogy táncoltam a halállal. Hahó, orvosok! Már lemondtatok rólam? Itt vagyok, felébredtem, menni akarok!

10.
A fiú
Egy erdőben gázolok, a lovamat vezetem. Csuhám alá egy levél van rejtve. El kell vinnem az apátság főnökének. Talán holnapra odaérhetek. Mintha egy angyal hívna, megyek a hangja után, keresem őt. Körülöttem túl nagy a nyugalom, senki nem jár errefelé. Most megint meghallottam az iménti hangot, valami lágy dallamot dudorászik. A lovamat megállítom, gyalog megyek tovább. Lent a pataknál meglátom őt, gyönyörű, hosszú haját mossa.
Ha az angyaloknak testük lehetne, biztosan ilyen testre vágynának.
 Észre sem veszi, hogy nézem. Hátra nézek, hirtelen erős szél támad, az ég is dörögni kezd. Egy villám megriasztja a lovam. Eszeveszetten vágtatni kezd pont a lány felé. Olyan gyorsan történik minden, mire észbe kapok, a lovam már átgázol rajta és tovább vágtat. Dermedten nézem a történteket. Aztán szaladok, hogy megnézzem, mi történt a lánnyal. Azt hiszem, elájult, lehet, hogy beütötte a fejét, ölembe veszem, és kis vízzel dörzsölöm az arcát. Hamarosan kinyitja szemeit. De még mielőtt megszólalna, újra lecsukja őket. Attól félek, megint elveszti az eszméletét, inkább beszélek hozzá.
- Kisasszony, azt hiszem, én vagyok a hibás, kérem, engedje meg, hogy segítsek. Mondja, hol érez fájdalmat?
- Azt hiszem, beüthettem a fejemet, és nem igazán tudom mozgatni a nyakam meg a lábam...
Hangja elcsuklik. Lenézek a lábára: a bal combja csupa vér. Biztosan ott rúghatta meg a ló.
- Hol van az otthona? A kolostorba nem vihetem.
- Itt van nem messze a falum. A nagyanyám kunyhója esik legközelebb az erdőhöz. Vigyen hozzá, majd ő meggyógyít.
A lány ismét elájult. Karjaimba veszem, és elindulok vele a szakadó esőben, bár nem tudom, jó irányba megyek-e. Teljesen besötétedett, végre megtaláltam a kunyhót. Bent tűz ég, de nem látok senkit. Kellemes gyógynövényillat érződik a levegőben. Uram segíts, csak nem a falu varázslóasszonyának a házában vagyok? Az ilyenek jobb' szeretik magukat távol tartani az egyház embereitől. Biztosan nem örülne neki, ha most látná, hogy betolakodom a birodalmába.
- Ott  a tűzhely mellett az ágy, oda tegye le!- hallottam egy kedves, idős női hangot a hátam mögött. - Már vártam magát.
- Engem?
- Igen. Látja, nem vagyok megrémülve magától. Ellátom az unokám sebét, a gyógynövények majd meggyógyítják. Ne aggódjon!
- Én igazán nem tehetek a dologról.
- Tudom. Ne mentegetőzzön! Nem kell, hogy bűntudatot érezzen. Ez nem véletlenül történt.
- Ezt hogy érti?
- Mint mondtam, vártam már magát, tudtam, hogy ma idejön. Gondolom ma éjszaka már nem akar tovább indulni. Veszélyes ilyenkor az erdő, még Isten embereinek is. A lova eltűnt, ugye? Töltse itt az éjszakát!
- Köszönöm, asszonyom...nem tehetem.
- Persze, persze, a fogadalma. Két nővel egy házban éjszakázni, igazán Isten ellen való vétek, nemde?
- Igen- mondtam zavaromban. - Hogy értette azt, hogy tudta, hogy ide fogok jönni?
- Szokott maga látni dolgokat?
Arra az esetre gondoltam, amikor egyszer gyerekkoromban álmomban nagy tüzet láttam. Másnap, a templomból hazamenet a házunkat félig leégve találtam, a szüleim benn égtek.
- Egyszer mintha előfordult volna.
- Na látja. Akkor nem tartja szamárságnak, amit beszélek.
Ennél többet nem mondott az anyóka.
Itt vége volt az álmomnak. Felébredtem. Nem értettem, mit jelent ez, de tudtam, hogy az álmomban a lány Gigi volt.  

11.
A fiú
Egész éjjel a tűzhely mellett ültem és figyeltem a lány szuszogását. Nyugodt volt. Az anyóka a ház hátsó sarkában kuporgott. Úgy tett, mintha aludt volna, de közben biztosan engem figyelt. Vajon miért mondta, hogy engem várt? Honnan tudhatta, hogy ki vagyok, és mi lehet a szerepem itt? Kérdezném, de tudom, úgysem mondana többet.
Hajnaltájban aludhattam el. Mire felébredtem, már fenn volt a nap. Az anyókát már nem láttam a házban. A lány még feküdt az ágyon, de már ébren volt. Engem nézett. Vajon mióta figyelhet?
- Jó reggelt, kisasszony. Jobban érzi magát?
- Köszönöm kérdését. Azt hiszem pár napig még pihennem kell, nagyon fáj a lábam.
- Bocsásson meg, nem tudok tovább maradni, hogy vigyázzak Önre. Sürgős levelet viszek az apát úrnak. Már így is késésben vagyok.
Ahogy néztem a szemeit, szinte fájt. Soha ilyen szép szemeket nem láttam. Ahogy rám nézett, elborította testemet a tűz. Éreztem, mennem kell, mert különben végem van.
- Uram!
- Igen, kisasszony?
- Visszafelé ugye meglátogat minket? A nagyanyám szívesen főzne Önnek gyógyteát. Látja magán, hogy nagyon fáradt, nem pihen eleget. Az majd jót tesz a testének, lelkének. Kérem, siessen. Várni fogjuk.
- Nem tudom, helyes lenne-e elfogadnom a meghívást. Most indulnom kell. Kérem vigyázzon magára.

Pár nap múlva visszatértem. Az anyóka nem volt már otthon, a szomszéd faluba ment az ottani vajákosasszonyhoz.
- Késő van már, nem biztonságos már ilyenkor az erdő, és én is magam vagyok itthon, kérem maradjon éjszakára- marasztalt a lány, miközben teát forrázott nekem.
- Kérem vegye le a csuháját és lazítson! Nyugodtan lepihenhet az ágyon. A tea hamarosan kész lesz. Meglátja majd, mennyi energiát ad.
Mint aki hazatért hosszú bolyongás után, olyan békét éreztem itt a lány közelében. Olyan biztonságot, amiből az ember nem vágyik vissza a kolostorba, bármennyire szereti Istent. Miért lenne Isten ellen való vétek, ha egyik angyala védőszárnyai alatt alszom?
 Másnap reggel lovak dobogására és kiabálásra ébredtem. A lány már nem volt mellettem. Magamra kaptam a csuhámat és szaladtam ki az udvarra, hogy megtudjam, mi ez a felfordulás. Szállásadómat épp akkor fogták le és kötözték be kezeit, majd elhurcolták a szemem láttára. Én pedig nem állíthattam meg őket.
- Boszorkány!
- Az ördöggel cimborál!
- Égessék el!
Kiáltoztak mindenütt. Aztán engem is észrevettek.
- Ott van a cinkostársa is! Isten szent csuhája alá bújtatott sátán! Fogják el Őt is!
Pillanatok alatt engem is körbefogtak, és mielőtt észhez tértem volna, magukkal hurcoltak. Inkvizíció?
A büntetésem: sötét magánzárka. Az ablakom arra a térre nyílt, ahol végig kellett néznem, ahogy boszorkányságért elégetik a lányt.

12.
A fiú

Felébredtem. Mázsás súly lelkemen. A lány, akit elégettek Gigi volt. Nem a saját sorsom aggasztott, hanem az, hogy nem tettem érte semmit, nem szálltam szembe érte senkivel. Látnom kellett meghalni. Bármilyen régen lehetett, vagy lehetett bármennyire álom, azt hiszem semmit nem éltem meg még ennyire valóságosnak. Még a saját balesetemet sem, amibe majdnem belehaltam. Miért is nem haltam bele akkor? Isten akarta így, hogy rátaláljak Gigire? Ő nem is tud rólam. Mit tehetnék én érte, hogy hozzak neki boldogságot, így kerekekhez kötve? Hogy keressem meg? Napok óta nem látom, a nevét sem tudom.
Merengésemből az ajtócsengő hangja riaszt fel. Mivel nem vagyok biztos abban, amit hallottam, várok kicsit. Újra csöngetnek. Odagurulok az ajtóhoz, megkérdezem ki az. A postás válaszol. Csomagot hozott. Átveszem a tégla alakú kis dobozt. Nézem a feladót. A húgom küldte. Túl nagy érdeklődést nem mutatok a csomag tartalma iránt. Gondolkozni kezdek, mi lehet az oka ennek a mérhetetlen nagy ellenszenvnek, amit a húgom iránt érzek. Gondolatban újra átélem azt a napot. Mindketten egyetemisták voltunk, távol a szüleinktől. Lilly szerelmes volt egy basszusgitárosba, és elhívott egy koncertjükre. Két nappal Karácsony előtt. Koncert után hívta, hogy menjek velük a srác lakásába dumálni. Az autóban négyen ültünk. A srác vezetett, a húgom mellette, én hátul, mellettem a srác húga. Lilly csacsogott, ingerelte a sofőrünket. Meggyújtott egy spanglit, és ketten elszívták. Lilly szemei előtt kis, zöld manók ugráltak, akiket nem akart elütni. Elrántotta a kormányt. Az autó száguldott lefelé az útról a domboldalon, mígnem egy fa megállította. Ők megúszták kis karcolásokkal, mi repültünk. Kóma, tolószék. A lány azonnal meghalt, kitörte a nyakát.
Soha többé nem bírtam szeretetteljesen nézni a húgom szemébe. Anyám majd' belerokkant, amikor azt kértem, hadd költözzek külön, mindannyiuktól távol. Egyedül akartam maradni, örökre. Nem akartam mindennap a szánalmat látni a szemeikben. Nem akartam, hogy folyton eszembe juttassák, milyen kiszolgáltatott vagyok.
Mégis kibontom a csomagot: egy könyv, rajta kis cédula. Megkaptam az állást. Boldogan hozzád költöznék, legalább addig, amíg nem találok másik lakást. Vasárnap érkezem. Ezt a füzetecskét a főnökömtől kaptam. Az egyik kollégája versei vannak benne. Olvasgass bele, talán érdekel. Csókollak. L.
A címlapon fotómontázs. Szemek. Nem, ez ugyanaz a szem, csak különböző szögekből fotózva. Megbabonázva nézem a borítót. Ezek a szemek, én ezeket ismerem! Gigi szemei itt vannak előttem! Kinyitom a könyvecskét, keresem a versek szerzőjének nevét. Furcsa: nem nagy betűkkel, kiemelve az elején találok rá. Az utolsó lap alján, kis betűkkel, és fordítva olvashatom: Brigitte Blanche. Jeleket keresek, egy számot, egy címet, ahol elérhetem. Pontosan a könyv közepén találom meg a verset, melynek akrosztichonja megadja az elektronikus címét.
Elolvasom a verset. Nyílván nem lehet véletlen, hogy pont ide rejtette el a címet.
Odagurulok a géphez, végre levelet írhatok neki. Már nem álom többé, hanem kézzelfogható valóság.

13.
A lány
Orvosaimat hosszas huzavona után sikerült meggyőznöm, hogy nekem nincs már keresni valóm a kórházban, jobbat tesznek nekem, ha hazaengednek az otthoni világomba. Kollégáim értem jöttek, hogy hazakísérjenek, és maradnának még mellettem egész nap, hiszen a munka megvár, és ők nem szívesen hagynának magamra, nehogy bármi baj történjen újra. De én kérem őket, hogy ne aggódjanak annyira értem, most inkább nyugalomra van szükségem, és biztosan nem lesz már semmi bajom. Ha meg jönni akar a baj, úgysem lehet megakadályozni, hát jöjjön csak, nem szaladok el előle. Végre magamra hagytak. De régen jártam már itthon. Őszintén mondom hiányoztak ezek a falak, a színek, a játékok, a könyveim, az ágyam, amin most elterülök, és bámulom a plafont. De jó most itt feküdni. Nem akarok elaludni, mert aludtam épp eleget az elmúlt napokban, de érzem, hogy túl fáradt vagyok ahhoz, hogy megmozduljak és bármit is csináljak. A gépem, amit bekapcsoltam, amikor hazajöttem, most jelzett, hogy levelet kaptam. Most, ebben a pillanatban. Ugyan ki lehet az? Nem bánom, felkászálódok az ágyról, és odaballagok a gépemhez, hajt a kíváncsiság. Egy levél Chopin álnév mögé bújtatott valakitől. Nocsak, ez érdekesnek tűnik. 
Drága Gigi!
Tudom, most meglepődsz bizalmaskodó levélkezdésemen. Nagyon régóta ismerlek már, de gyávaságom és visszafogottságom gátolta, hogy eddig lépéseket tegyek feléd. Minden napodat magam előtt látom. Minden álmomban, minden gondolatomban velem vagy, mint egy őrangyal, aki mindenen átsegít. Hónapok óta várok már arra, hogy végre megismerjem valódi lényedet. Soha nem mertem volna "átlépni" a küszöböt, hogy közelebb kerüljek hozzád. A sors volt oly kegyes, hogy eljuttatott hozzám valamit belőled. Elolvastam a verseidet, így bukkantam rá a címedre. Persze lehet, hogy ez még mindig nem nagy előrelépés, hogy megismerjelek, lehet, hogy a te világod örökre zárt világ marad előttem, de ha meg sem próbálom, soha nem tudom meg. Vágyom rá, hogy a szemeidet láthassam, hogy a kezedet foghassam, hogy minden rezgésedet felfogjam, mint sok száz évvel ezelőtt. És tudni szeretném, hogy nem álom, amit érzek, hogy nem lehetetlen, hogy te is ugyanezt érezd. Látni akarom a fényt, ami körülölel, a tisztaságot, ami lényedből fakad. Bármi legyen is eztán az életemben, meghalni is sokkal nagyobb gyönyör lesz, ha már tudom, miért is éltem eddig. Kérlek, találkozzunk. Én megismerlek, várok rád bárhol, ahol csak szeretnéd.
Fred
Hát ő az, aki Giginek szólított? Ő az, aki visszahozott? Általa kaptam lehetőséget a visszatérésre? Mennyire kedvesnek érzem szavait így gépen keresztül is. Mit tegyek? Válaszoljak egy idegennek? Vagy nem is idegen? Ő úgy ír rólam, mint akit ősidők óta ismer, és biztosan így van, ha ezt érzi. Ha nem adok neki lehetőséget, hogy találkozhasson velem, biztosan nem tudom meg, honnan is jön ez a bizonyosság benne rólam. Válaszolok.
Kedves Fred!
Őszintén, nagyon meglepett a leveled. Az is ritkaság, hogy valaki annyira nyitott szemekkel olvassa a kötetemet, hogy abban egyből felfedezze a címemet. Gratulálok. Bár így is kockázatos volt neked, mert nem jelezte semmi biztosan, hogy az az én címem. Úgy írsz nekem, mintha nagyon közelről ismernél engem. Ez olyan meglepő! Nem mondhatnám, hogy egyáltalán nem keltetted fel az érdeklődésemet. Igazából nagyon felszínes kapcsolatokat tartok fenn az emberekkel, és tényleg furcsa nekem ez a fajta közeledés, ami tőled jött. Nem tudlak olyan reményekkel hitegetni, hogy tényleg azt kapod, amire számítasz. Én nem hiszem, hogy képes vagyok olyan mértékben nyitni emberek felé, mint amire neked szükséged van. Legalább is a leveled alapján ezt gondolom. Nem zárkózom el teljesen az ismerkedés lehetősége elől. De kérlek adj időt. Előbb váltsunk pár levelet, mielőtt személyesen is találkoznánk. Lehet, hogy túl nagy csalódás leszek számodra. Minden jót! Várom válaszodat.
Brigitte 

14.
A fiú

Levél Gigitől. Igazából nem is számítottam rá, hogy ilyen hamar válaszol. Időt kér. Mintha már nem várnék rá többszáz éve. Időt. Persze, időm van, ki tudja mennyi, míg a halál be nem kopogtat az ajtómon. De nem siet, nekem nagyon úgy tűnik. Hát jó. Akkor éljünk tehát úgy, ahogy eddig tettük. Te majd jársz-kelsz, ahogy eddig, én meg ülök a székemben a gépem előtt, ahogy eddig, néha odagurulok az ablakhoz, hogy lássalak, és ennyi. Nem emelhet hát ki semmi ebből a létből? Ez sem ér többet semmivel, mint a férgeké, amik a fán élősködnek. Miért is gondoltam, hogy ez a levél bármin is változtat?
Az utcáról fékcsikorgás és macskanyávogás hallatszik fel. Odagurulok az ablakhoz, hogy lássam, mi történik lenn. Áldás vagy átok, hogy a környéken semmi nem kerülheti el a figyelmem, amióta székhez kötve élek? Olyan vagyok mint ezek az öregemberek itt a házban, akiknek minden szórakozásuk más emberek életét figyelni. Lássuk, mi történt. A szürke Peugeot-s a szomszéd házból áthajtott egy cicán. Szemben megjelenik az ablakban Gigi is, kiabál, sír, aztán rohan lefelé.
Karjába veszi az elgázolt, fehér cicát. Arcán könnyek folynak, a cica már nem él.
Ha tehetném, mellette lennék, átölelném, vigasztalnám. Bárcsak közel engedne magához, hogy távol tartsak tőle minden fájdalmat, szenvedést. A fenébe is! Elég legyen az álmodozásból! Te csak fél ember vagy! Egy nyomorék! Hogy gondolhatod, hogy valaha is támasza lehetsz bárkinek is? Önmagam ellen irányuló dühöm tehetetlen zokogásba vált át. Olyan vagyok, mint egy kisgyerek, aki anyukája szoknyája mögé bújna a csúfolódó világ elől. Nem lehetek egy nőnek sem a támasza kerekekkel a lábaim helyén. Nem férfi vagyok, csak egy nyafogó kisfiú.
Az egész életem ide van kötve ehhez a székhez, és ebből nincs kitörés soha. Jobb lesz, ha elfelejtem az álmaimat. Én nem akarom tovább ezt folytatni. Miért nem jön már értem is a halál, mint azért a cicáért? Vajon, ha látna engem is meghalni, engem is ugyanúgy megsiratna, mint a cicáját?
Órák óta fekhettem öntudatlanul a székemben, a kezemben egy kiürült whiskys üveg. Kint már minden elcsendesült, sötét van, a lámpák nem égnek. Biztosan megint valami hibát okozott valahol a vihar. A szél erősen fúj, faleveleket vág az ablakomhoz. Gigi ablaka is sötét. Valami gyertyafényszerűség látszik csak messziről. Biztosan gyászol. Nem bírok tovább várni. Nem akarok a végtelenségig várni arra, hogy mikor jön el az idő, amikor megnyílik előttem. Nincs már időm!
Kikeresem a telefonkönyvből a számát, és felhívom. Tárcsázok, várok. Már a hetedik csöngetés, mégsem rakom le, mint egy megszállott, aki ettől várja a feloldozást.
- Halló - hallatszik a vonal túlsó végén Gigi álmos hangja.
Én kővé dermedek, nem merek megszólalni.
- Halló, ki az? - kérdezi újra, most már kissé ingerülten.
Szedd össze a bátorságod! Ha már egyszer merted ilyenkor zavarni, szólj bele! Ha most nem teszed meg, többé nem lesz hozzá bátorságod.
- Szia - préseltem ki magamból végre.
- Ki az, ki beszél?
- Én vagyok az, Fred. Ma írtam neked, ha még emlékszel.
- Igen, emlékszem, de kértem, hogy adj időt. Miért hívsz ilyen későn?
- Ne haragudj, kérlek! Úgy érzem, nincs időm. Olyan régóta várok már. Félek lassan megbolondulok itt a négy fel között, és nem jön soha senki, aki végre kiemelne innen, és magával vinne bárhova.
- Miért pont engem szúrtál ki magadnak? Hidd el, nem vagyok túl jó parti. Az én életem is teljesen összeomlott, nem hiszem, hogy nekem kellene bárkit is kiemelnem akárhonnan is. Nem vagyok rá alkalmas, sajnálom. Keress valaki mást.
- Hát elutasítasz? Nem is ismersz! Lehetőséget sem adsz nekem.
- Te sem ismersz! Szerintem csak beképzeltél magadnak dolgokat rólam. És különben is hogy jössz te ahhoz, hogy éjjel 2-kor telefonálj egy ismeretlen lakására?
- Gigi, hidd el kérlek, hogy te nem vagy idegen nekem. Az álmaim megmondták. Sőt ezek nem egyszerű álmok voltak, üzenetek. Mi összetartozunk.
- Fred. Lehet, hogy igaz, amit mondasz, de ez nekem nem jelent semmit. Sajnálom. Lehet, hogyha más körülmények közt találkozunk szembe valahol az utcán, örültem volna neked, és annak, amit érzel. De nézd el nekem, nincs szükségem senkire. Nem akarok emberekkel találkozni, nem akarok megismerni közelről senkit. Egyszerűen semmit sem akarok már az emberektől, azon kívül, hogy békén hagyjanak. Lehet, hogy pár hét, vagy hónap múlva én hívlak majd, hogy menjünk, sétáljunk együtt, és mesélj el mindent, az álmaidat, vagy bármit. De most nem!
- Gigi, én soha nem fogok veled együtt sétálni.
- Úgy érted, most vagy soha?
- Nem. Úgy értem, én képtelen vagyok sétálni. Én tolószékhez láncolva élem az életem.
Tudom, hogy elég nagy butaság, de lecsaptam a telefont. Kabátot húztam, és betuszkoltam magam a liftbe. Úgy látszik elég nagy zajt csaphattam, ahogy kijöttem a kapun, mert hamarosan fény gyulladt fel Gigi szobájában. Láttam körvonalait, ahogy az ablakhoz ment és lenézett rám. Annyira szégyelltem erőszakosságom és féreg mivoltomat, hogy a lehető legnagyobb sebességgel kezdtem el robogni az utcán, abban bizakodva, hogy talán ugyanilyen gyorsan és elvakultan felém jön majd valaki az autójával és keresztül hajt rajtam, mert nem vesz észre, mert esetleg neki is whiskys üveg van a kezében, vagy egy lány szerelmes szavakat súgva mászik éppen az ölébe. Elég jól csúszik az esős úttest ahhoz, hogy ne tudjon időben megállni majd, bármennyire is fékez.
A zuhogó esőben alig hallható kiáltást hallok valahol a hátam mögött, de nem is hiszem, hogy nekem szól, nem akarok megállni és hátrafordulni.
Most kicsit közelebbről hallom a kiáltást.
- Fred!
Nekem szól. Tudom, hogy Gigi hangja, de gyáva vagyok, nem merek visszafordulni. Szégyellem magam előtte.
Még mindig hallom, ahogy a nevemet kiáltja és szalad utánam, és én nem állok meg. Tompa fénycsóvák tűnnek fel előttem, de nem szemből jönnek, hanem a hátam mögül. Gigi még mindig rohan felém és kiáltja, hogy menjek le az útról, mert szemből autó jön, és én már megfordulok, és indulok felé, és kiáltom, hogy vigyázzon, ugorjon félre, mert mögötte is autó jön. Aztán fékcsikorgás mögötte, mögöttem. Ütközés, repülés, zuhanás. Nem velem történik! Miért vele és nem velem?
Szemeimből könnyek folynak, lassan összemosódva a vér látványával. Nézem a szemeit, amik először néznek rám ilyen közelről, és nem a fájdalmat mutatják. Rám mosolyog, aztán lassan bugyogni kezd a vér a szájából. Utoljára rám néz, de most már fátyol mögé rejtőznek szemei, aztán örökre lezárulnak előttem.
Az autósok körénk állnak, kérdeznek, de nem hallok semmit. Mentő szirénáját hallom közeledni. Már késő. Emberek nyüzsögnek, de ez a világ többé már nem jelent nekem semmit. Úgy záródott be a világ és a köztem levő kapu, ahogy Gigi szemei lecsukódtak az előbb. Nem akarok többé tükörbe nézni, nem akarok már szemeket látni. Az enyémeket sem, amikkel utoljára az ő szemeit láttam. És akkor többé nem láttam semmit. Szemeimre örök homály ereszkedett.
Többé nem hallottam semmit, füleim nem érzékeltek már hangokat. Éreztem, ahogy kiemelnek a székből és beraknak az autóba, bevisznek egy kórházba, ahol további napjaimat tölthetem, mit sem tudva  a világról. Gigi szemei velem maradtak, hogy betöltsék végre egész életemet. Utoljára egy nagyot sóhajtok, és megkönnyebbülve követem őket oda, ahová mindig is vágytunk.