A kis falu halastavánál hat felséges, fehér madár is fészkelt a sűrű nádasban. Két éve volt csak, hogy visszatértek a hattyúk, mindenki a csodájára járt az akkor még csak egyetlen visszaérkezett madár-párnak. Az ember úgy gondolták, jót jelent. Csak a faluvégről a csorba fogú Jocó - istenátka egy kölyök – akarta őket megdobálni kővel, de azóta sem felejti el, amit a többi gyerektől kapott. Alaposan megfürdették az utcaporban. A kacskák is igen szaporák voltak a nyáron, volt olyan kacsacsalád, ahol tizenkét pelyhes kis gombóc követte tavasszal anyját a vizen. Gyuri bácsi, mindenki Gyuri bácsija pedig minden nap ott ült a parti padon összetákolt állványával és festegetett. A gyerekek iskolából hazafelé rendszerint odaszaladtak megcsodálni az éppen készülő művet. A smaragdzöld tópartot, vagy a hattyút, kacsát, cinegét. Amelyek olyan élethűek voltak, hogy az ember szinte várta, hogy hápogva-csiripelve lejönnek a vászonról, majd belecsobbannak a vízbe, vagy épp felröppennek a nagy platánfára. De még a falu kóbor kis korcsa, Kócos is olyan türelmesen cövekelt le egyszer és hagyta az öregnek, hogy lerajzolja. Mintha egész életében „modellkutya” lett volna, nem az a szeleburdi szélvész, aki sosem tud egy percre sem nyugton maradni. A gyerkőcök egymást lökdösve tülekedtek az állvány előtt, de aztán gyorsan magára hagyták az öreget, hadd dolgozzon tovább. Ő pedig tette a dolgát. Festett, rajzolt. Hozzátartozott már a faluképhez, amint fura, félrecsapott sapkájában állt, és húzta az ecsetvonásokat. Egyiket a másik után. Festette a nyári falut, a gyümölcsöktől roskadozó fákat, majd a fürtöktől terhes szőlőtőkéket, a hulló őszi faleveleket.
Egyedül volt az öreg, mint ujjam, feleségét tüdővész vitte el fiatalon, egyetlen fiuk pedig ottmaradt a háborúban. Gyuri bácsi csak az alkotásban talált megnyugvást és menedéket. Nagyapja is festőművész volt, tőle örökölte a rengeteg vásznat és festéket, amivel dolgozott. Portrék emberekről, állatokról, tájképek, csendéletek sorakoztak már az egyik sötét kis szobában Gyuri bácsinál. Beköszöntött a tél. A fák pillanatok alatt eldobálták díszes őszi ruházatukat és magukra húzták a téli takarót. Zimankós, kegyetlen tél volt abban az évben, csak úgy fújta az utcákon a havat a szél. Még Kócost is beengedte az öreg Julis néni magához a cserépkályha mellé. Pedig éppen ő szidta a legtöbbször a kutyát, ha megkergette a tyúkjait. „Még megveszi ezt a bolond jószágot az isten hidege” – morogta válaszul a csodálkozó pillantásokra. Gyuri bácsi felvette vastag irhakabátját, fejébe húzta szőrmekucsmáját, hogy csak nagy orra látszott ki alóla, amit hamar vörösre csípett a hideg. Akkor tudott csak dolgozni, ha nem esett, hogy ne maszatolják össze a hópelyhek a vásznat. A legnagyobb hidegben is ott ült kinn a szokott helyén, míg mások odabenn melegedtek a kályha mellett. - Bolond az öreg, hogy ilyenkor is kinn van! – mondták a falubéliek. A kis göndör fürtös Borcsa, akit Ősz-tündérként festett le a festő, nagyon szerette a bácsit. Ősszel ment először iskolába, soha nem felejtett el integetni Gyuri bácsinak, amikor hazafelé vitt az útja. Aztán december elején, amikor a hóban ugrándozva sietett haza, megtorpant a tópartnál. Gyuri bácsi nem volt ott. Olyan szokatlan volt. Gyuri bácsi nélkül nem is volt olyan a táj, mint szokott. Más volt. Üres. Otthon panaszolta is anyjának. - Biztos fázik szegény, miért is lenne kinn ilyen hidegben? De Borcsa nem nyugodott meg. Érezte az ő gyermeki szíve, hogy valami nincs rendben. Főként akkor, amikor másnap, harmadnap sem látta Gyuri bácsit. A tanító néni épp a táblát törölte óra után, amikor a ruhája szélét meghúzogatta valaki. A kis Jancsó Borika állt ott, nézett rá nagy szemeivel. – Mit szeretnél, Borika? – Tanító néni… nem láttam hazafelé Gyuri bácsit. Nincs kinn a tónál. Pedig mindig ott szokott lenni. – Hideg van, Borcsa. Biztos otthon van melegedni. – De… de ő mindig kijár. Hidegben is. És a pék néni sem látta már három napja. A tanító néni sóhajtva fogta meg a kislány kezét. – Ha ennyire aggódsz érte, akkor a hét végén elmegyünk és meglátogatjuk, jó? – Tetszik tudni, hogy hol lakik? – Igen, azt hiszem, tudom. A falu végén az a barna kerítéses ház az övé, amelyiknek lóg a kapuja. De most menj haza szépen. Várnak a többiek.
A kis Borcsa azonban már másnap iskola után arra felé vette az irányt, amerre a tanító néni mondta. Merthogy akkor sem látta Gyuri bácsit. A kiskapu nyitva volt, így besettenkedett, majd kopogott a bejárati ajtón. Még egyszer. És még egyszer. – Tessék! – hangzott fel egy reszelős hang odabentről. Borika benyitott, és ijedten nézett körül a sötét házban. Hideg volt, majdnem olyan hideg, mint odakinn. Sehol egy duruzsoló, meleg kályha, csak sötétség és hideg. – Ki az? – hallatszott a szoba felől, majd a kérdést erős, fulladó köhögés követte. Borika a szobába érve Gyuri bácsit pillantotta meg az ágyon, az öreg a takarót magára húzva feküdt és köhögött. – Borika – hörögte. – Mit keresel itt? Menj szépen haza, aggódni fognak a szüleid. Még elkapod a náthát. – Gyuri bácsi… miért van itt ilyen hideg? – kérdezte Borika, és látta, hogy az öreg reszket a takarók alatt. – Nincsen már fám – válaszolta rekedten Gyuri bácsi.– Menj haza, Borcsa. Megfázol.
Borika reggel szipogva állt a pad mellett, amikor bejött a tanító néni. Leültek. Borika félősen feltette kicsi kezét. – Tessék Borika, mit szeretnél? – Tanító néni… - állt fel a kislány, és pofikája elvörösödött, amikor mindenki őrá figyelt. – Gyuri bácsi beteg. Olyan csúnyán köhög. És nagyon, nagyon hideg van nála. Az osztály zsongani kezdett a hallottakra. Gyuri bácsi, az öreg Gyuri bácsi, mi Gyuri bácsink? A tanító néni nézett maga elé, és könny szökött a szemébe. – Szegény kisöreg – suttogta maga elé. - Jól van, Borika, nyugodj meg, meg fog gyógyulni. Majd segítünk neki. Mi, mindannyian. A falu orvosa aznap délután megvizsgálta az öreget, és fejét csóválta. – Ebből még tüdőgyulladás is lehet – mondta odakinn tanító néninek. – Ha itt marad, ilyen hidegben, nem éri meg a karácsonyt. – Miért nem szólt nekünk, hogy nincs több tüzelője? – Biztos szégyellte. Nem tudom, hogy történhetett ez meg. Hiszen annyi gyönyörű festménye van. Talán már nem tudja őket eladni? – Régen még bejárt a közeli városba, és ott a szombati piacon árulta őket. Talán nem bírja már a gyaloglást. Hiszen lassan hetven éves. De segítséget nem kérne senkitől. Ahhoz túl büszke.
A faluban amint híre ment a bajnak, azonnal mindenki segíteni akart. Az asszonyok főzték a tyúkhúslevest, vitték az öregnek. Volt olyan férfi, aki az udvaron tapintatosan letett egy talicskányi fát, aztán eltűnt, nem kell azt tudni, kitől való a segítség. Befűtöttek az öregnél, lobogott a tűz, a lángocskák vígan táncoltak a kályhában, és árasztották az áldott meleget. Julcsa néni kötött pulóvert hagyott ott nála, Jancsóné, Borika édesanyja lekváros fánkot. Gyuri bácsi nem is tudta, hogy fejezze ki a köszönetét. De falubeliek nem is várták el. Az egyik kardos özvegyasszony kézbe vette a háztartást és kitakarított az öregnél, nem törődött a gyengécske tiltakozással. A festményes szobában vastagon állt a por, ott álltak letakarva az elmúlt hónapok, évek munkái. A tanító néni is gyönyörködve nézte őket, majd gondolt egyet. A festményeket titokban, az öreg tudta nélkül átszállították egy szekéren az iskolába. Bodó Jóska, az asztalos maradék fából kereteket kezdett gyártani a képekhez. Rajzórán a tanító néni a kicsikkel együtt színes papírból hajtogatott meghívókat, tetejükre egy fehér galambot ragasztottak. Ő felírta a szöveget a táblára, és a kicsik másolták rá a lapra. Ennyi állt rajta: „Szeretettel meghívjuk Gyuri bácsi karácsonyi kiállítására” A képeket aztán Jóska hozzáértő öccse bekeretezte. Mivel már téli szünet volt, így az iskola ebédlőjében kialakíthatták a kiállítótermet. Dolgoztak a gyerekek a karácsonyi díszítésen, mint a kisangyalok, színes papírból, fenyőgallyakból, ágakból, bogyókból készültek a legszebb teremdíszek, amit ember csak láthatott. Gyuri bácsi pedig lábadozott, ez volt az ő dolga. Ült a kályha melletti karosszékben, és mivel az orvos a lelkére kötötte, hogy ki ne menjen ilyen időben, az ablakból festegette a havas fákat, a madáretetőből falatozó széncinkéket. Gyanús volt ugyan neki, hogy a festményes kamra ajtaja nem nyílik. De az önkéntes házvezetőnő, Bogyóné megnyugtatta: csak elromlott a zár, nemsokára megjavítják. Közben a szülők, akiknek volt ismertségük a városban, ott is hírét vitték a karácsonyi kiállításnak.
Gyuri bácsi karácsonyra már majdnem teljesen meggyógyult. Huszonnegyedikén reggel aztán megjelent nála a tanító kisasszony és Boriska. Kinn állt a lovasszekér a ház előtt, az öreget együttes erővel felsegítették rá. Gyuri bácsi nem tudta, hová viszik, aztán a szekér megállt az iskola előtt. Az épület gyönyörű karácsonyi díszben pompázott, fagyal ágak, fenyőgallyak, szalagocskák díszítették. És micsoda tömeg! Az egész falu, sőt, még ismeretlen emberek is. Az ebédlőteremben pedig ott álltak a paravánok, rajtuk a szépen lelakkozott keretekben festmények. Az ő festményei….A falakon is.. Mindenhol… Az összetolt padokon a kiállítás vendégeit sütemények várták. Mézeskalácsok, linzerkarikák, habos tekercsek. És szendvicsek. Nagyon sok ember jött el. Alig fértek el. Egy idős, elegáns úr is sétálgatott körbe a festmények között, arcán szigorú kifejezéssel, minden kép előtt megállván egy kicsit feljebb tolta az orrán az okulárét. Ő is biztos a városból jött. Az Ősz-tündéres kép előtt hosszan időzött és hümmögött egyet. Gyuri bácsi azt hitte, hogy álmodik. Mindenki az ő kedvét kereste, minden őróla szólt aznap. Amikor belépett, még meg is tapsolták, erre ő olyan zavarba jött, hogy talán vissza is fordul az ajtóból, ha a tanító kisasszony nem fogja olyan szorosan a kezét. Tizenöt festménye kelt el, a szigorú tekintetű úr pedig - aki jogtanácsos volt a városban – az Ősz tündéres képre mutatott. – Hajlandó lenne egy ilyen portrét festeni a feleségemről is? Megfizetem. A szegény öreg csak bólogatott, közben szivárogtak a könnyei, nem gondolta volna soha, hogy ennyire szeretik őt az emberek. Mikor hazavitték, odabenn a szobában egy kicsi fenyőfa várta, egy kosár sütemény és némi sült hús. Gyuri bácsi meghatódva gyújtotta meg a gyertyát a karácsonyfa ágán, és csaknem megsimogatta a fellobbanó lángot. Odakinn ismét szörnyű hófúvás kezdődött, de ő úgy érezte, még ha nem is lenne tüzelője – ma este akkor se fázna. A szeretet angyala elmosolyodott az öreg viskó tetején, majd csillámporos szárnyain tovalibbent a háztetőről. Hiszen olyan sok dolga volt még. Talán egyszer hozzánk is eljut…
Nekem is van egy ilyen Gyuri bácsim... Önhibáján kívül munka nélkül maradt, most a festményeiből él. weblapja:www.abrokmiklos.hu Nézzétek meg kérlek. |