Fényt másolok
Persze nem azt az izét, azt amelyik az élethez kell, mert szükséges, és anélkül hogyan? Nem. Ez egy sima hétköznapi, egy ilyen iratmásolásos, mert kettőt szeretnél valamiből, mert mondjuk jó ha van. Vagy valami hivatalos, valami ügyben. Nincs tovább ragozás. Még csak két éve lakunk a környéken. Honnan kellene tudnom, mi hol van? Nagy a hideg, nagy, pedig a vastagabb kabátot feszítettem magamra, de mivel kérdőjelekkel volt teli, hogy találok-e a közelben a feladat elvégzéséhez alkalmas üzemegységet, hát bringát toltam a magam alá, és menetközben a szél az fúúúú. Körülbelül kettő percbe sem telik, és ott virít és nagy betűkkel, hogy: FÉNYMÁSOLÁS! Nagy az öröm, hude nagy. Bringa leparkol, beláncozódik, mer’ a múlt nyáron már megjártam, ennek eredményeként azóta is nejem kerékpárjával járok, ami akárhonnan is nézzük: ciki. Nem úgy fest a férfi, nem úgy ám. És ezt a járókelők is realizálják: „Nézd ott azt a fickót! Női kerékpárral gurul! Biztos tavaly nyáron ellopták a bringáját az internetcafé elől! DE CIKI!” Által lépek az üzlet küszöbén, rendesen köszönök (ezt belém nevelték), és köszönésem viszonzásra talál. „Miben segíthetünk?” - érkezik a kérdés a pulton túlról, ahol egy bájos nőnemű kellemes hangja dúdol. Megpróbálom egész testtel kitakarni a bejárat előtt pihegő női biciklimet, (most valahogy jól jön, hogy testes vagyok) és irományomat, amiből ugye kettő kellene, és átnyújtom a célszemélynek miközben tájékoztatom: „Másolni szeretnék!” „Egy picit várni kellene, mert nincs bekapcsolva a gép!” (14. 25) „Mégis mennyit? - kérdem rezignáltan. „Úgy 15-20 percet!” „Csókolom!” – és már fordulok is, úgy hogy az sem érdekel, ha meglátja a feminin típusú kétkerekűmet. Kötél kiold, nyeregbe fel, és még csak analizálni sem tudom az elmúlt másfél percet, újabb fénymásoló felirat húzza el a mézesmadzagot. Mit csináltam itt két évig? Merre jártam? Mert mindig csak a közértig lettem lezavarva. Tovább-tovább. Kerékpár újból kiköt. Már nem érdekel ki látja. Csak a másolatok, csak azok legyenek meg, a mindenit! Ez egy ilyen pincehelység. Falon nincs papír, hogy fejre vigyázz. Pedig kéne! Még mindig fáj. No elég sokan vannak, no többnyire egyetemisták, akik már rutinosan kihagyják a bemelegítős boltot, és mindjárt ide, a tutiba hozzák a cumót. Kivárok. Előttem olasz lány kiabál mobilba. Jegyzeteket szorongat. Pult mögött 60-as nénik, fehérköpenyben, magas szárú fűzős cipőben serénykednek. Végre célba érek. Végre átadom. Végre elkészül. „350 forint lesz!” Zsebben turkálok apróért kutatva, nincs. Tízezrest veszek elő, de még le sem helyeztem helyére - kis műanyag tál, amiben a pénzek gazdát cserélnek - már elindul a nyávogás, már elindul a hiszti, már beindul a sziréna. Tudod, mint a Hurrá nyaralunk - ban az ápolónő, aki a szájával hallat sziréna hangokat. „Áááááá! Tízezresből nem tudunk ám visszaadni!” (Persze ezt azzal a szívedben tőrt forgató hangsúllyal.) Persze nekem sem kell több: „És akkor most mit csináljunk?” – teszem fel gyanútlan kisfiút utánozva a kérdést. A válasz még genyóbb: „Hogyhogy mit? Menjen ki és váltsa fel valahol a pénzt!” (Persze, mint a dedósnak.) És akkor itt van az a pont, Drága Olvasó ami igazából minden ember életében elérkezik legalább egyszer (ők a mázlis verzió csapatához tartoznak), hogy az agyvíz a csillagos égig, mert a hűtő nem működik, persze ha működne akkor is így lenne, egyszóval: Hogyan fordulhat elő az, hogy szolgáltatóipari egység folyamatosan és idegőrlően nem tud visszaadni 10. 000 forintból, vagy ha tényleg nincs, hát miért nem jár utána, esetleg sűrű bocsánatkérések közepette megkéri a vevőt (aki hozza a pénzt, aki termel!), hogy ugyan nézze már meg, hátha mégis akad ott zsebekben valami és ha nem hát NEM LENNE OLYAN SZÍVES átfáradni a zöldségeshez. No, ez a hölgy régi sebeket tépett fel, melyek egyébként folyamatosan gennyesek és be is vannak gyulladva. Ráadásul én már jó ideje lejátszottam magamban, hogy bizony lesz egy nap, a csordultig tele poháré, amikor nem fogok farkat behúzva utasítást teljesíteni, hanem hangos szó nélkül ürítem ki a bilit. Ott tartunk, hogy a hölgy felszólít, hagyjam el a helységet és a zsírgazdag zöldségesnél váltsam fel a pénzt. „Úgy teccik érteni ÉÉÉÉÉÉN?” „Még szép! Nem majd én!”- körbetekint és tekintetével híveket próbál toborozni: „Azt mondja ÉN menjek ki felváltani a pénzt! Hallottak már ilyet?” A mögöttem lévők közömbösen hümmögnek. Persze. Meg akarják kapni a már leadott jegyzeteiket. Nagy levegővétel! „Én egy szóval sem állítottam, hogy ön menjen ki felváltani a pénzt! Csak azt kérdeztem, hogy ÉN legyek az? De teccik tudni mit? Ezt a néhány lapot én visszaadom, tessék, és a pénzt meg szépen visszaveszem. Csókolom!”. Majd mindenféle teatralitást mellőzve kivonulok. Megérte. Még így is, hogy sehol a közelben másik fénymásoló. A Banya – mer’ az vót – nem kapott levegőt. A kolleganőit hívogatta és a lépcső tetejéből is hallottam, ahogy az ájulás határán azt ismételgeti: „Azt akarta, hogy én váltsam föl! Azt akarta, hogy én váltsam föl! Azt akarta…”
Nincsenek ám bennem mindenféle vad kapitalista érzelmek. Ó nem!
De kikérem a ZÖLDSÉGEZÉST, a TRAFIKOZÁST, BENZIKUTAZÁST!
Tessék a váltópénzről gondoskodni, no!
Há' nem?
|