Ha majd meghalok, odafigyelek, hogy tavasszal legyen. Behunyom szemem, hogy megfoszthassam atyámat pilláim költői lefedésének katarzisától. Rángatódzik majd hullám, amint röhögöm penészes szeretetét. Nemo ante mortem beatus. Ekkor beledidergek a boldogság dörgölődzésébe. Hallom, amint dorombol az elmúlás. Köpök egyet, aztán felkelek a ravatalról és odébbállok…

Nagy bűvész a mi istenünk: megteremt minket, majd meghajol és lesétál a színpadról. Mi meg csak állunk, nézünk, imádkozunk. Nem halljuk szemtelen röhögését, amint lenyomja ránk a shift+delete-et az égszín monitor mögött.

Félek hexameterekbe hányni a nyálát. Dolgozik bennem az elkopott átlag. Ókori morál kussolni, nyelni. Ez pedig a XXI. század. Észre illett volna vennem, hogy ma mindenki áll a városok főterein és hány. Csak én rágom folyton a Daedalont.

Biztos, hogy törli a következőt: emberiség.exe?

Enter. Ekkor lepődik meg, hogy nem panaszkodunk. Ez már nem a tapasztalatlanság bolygója. Ez az a bolygó, ahol kinevetik az istenek nevetését. Ez az a bolygó, ahol az istenek halandóak. Új istenek születnek a régiek koporsójába, és az ember úgy ringatja a koporsót, mintha bölcső lenne.

Emberek: előkefélik az utódokat, aztán, mint aki jól végezte dolgát, ráhalnak az elődökre. Egyik-másik szándékán kívül, mint a többi állat (kutya, macska, víziló). Be vannak szarva, mert ők az istenek, és övék a felelősség. Elfutnak, és parafrázisszerű isteneket rajzolnak a felhők közé, majd elkezdenek mutogatni rájuk, hogy mennyi szart kavartak össze nekünk. Templomokat húznak fel, és abba terelik be a naivitást. Itt van persze a lázadó tinédzser, a forradalmi Franciaország, a maga idézőjeles bölcsességével: az Ateizmus.

Varg Vikernes, a Burzum nevű egyszemélyes blaszfém-metál együttes „frontembere” templomokat gyújtogat, orrba-szájba pogánylázad. Ilyen vargvikernesek ébrednek rá, hogy nem az istenek teremtették az embert, hanem az ember az isteneket. Ráébrednek, és ahelyett, hogy új isteneket teremtenének, magukat teszik azzá. Mások isteneit gyilkolásszák, bebújnak a bőr alá, és elfertőződnek. Kitör a forradalom, rendbontás, meg mi a fasz. E ponton mondja be a béke a csütörtököt, felül valamelyik Boeing-járatra, és elhúz a rákba. Kell ez nekünk? Inkább eljátszom, hogy elhiszem, hogy a lányom szült.

Tele van a világ ilyen vargvikernes-fiókákkal. Börtönőröket játszanak, és rács mögött dugják az isteneket. Minden istent sikkasztás vádjával el kellene ítélni, és lecsukni. Le lett fölözve az ember boldogsága. A mennyben párolog minden korty. Nekünk meg szépen kimérik a fél decinket, és belefirkálják mindenféle szent tollal mindenféle szent könyvbe, hogy azzal kezdjünk valamit.

Kiköszönök innen a betűim alól magamnak, helló, az olvasók meg néznek, hogy ki ez a skizofrén. De azon kívül mást nem nagyon tehetnek, minthogy nézik a betűimet. Az én betűimet, amiket én teremtettem. Isten vagyok, a betűim istene. Rács mögötti isten.

Ha majd meghalok, az tuti, hogy nem ősszel lesz. Hazudnak a költők, nem ősszel érik a halál.