Látni és érteni

Mindent tudunk s mégis: sosem

"Gyönyörködhetünk semmiben”

Puskin

    A kora ősz színeibe öltözött tópart mögött ősi vándor készül útra kelni évezredes zsákmányát kutatva. A Nap koronája utoljára tekint végig a nyugovóra térő tájon, miközben érzelmes búcsúintésükért, a viszontlátás ígéretével vidám-szomorú színekbe öltözteti a felhőket. A megríkatott fűszálakon megcsillan a harmat, s hajlongva tisztelegnek a távozónak, míg az aggastyán tóparti fák búskomor sóhajokkal bocsátják levegőbe az éltető oxigént. A lágy szellőben hajlongó nádas susogó kérdéseire már csak az elhagyott stégek korhadt deszkáinak hangos reccsenése válaszolgat. Az elvétve megcsobbanó víz az utolsó portyáikról visszatérő rablóhalakról árulkodik.

    A tópart legöregebb fája hosszú árnyékot vet a homályba burkolózó tájon. A sötétből két komótosan ballagó alak lép elő. Tán csak e vén szemlélő tudja kik ők, és miért zavarják meg a nehéz búcsú perceit. Az ismeretlenek termetre, járásra, és alkatra, mint egy ikerpár, de az esti homályban is jól kivehető a kettejük közötti különbség. Az egyikőjük kerek, enyhén kopaszodó fejéből két, folyton jobbra-balra ugrándozó, fekete szempár szemléli a tájat, miközben vaskos kezeivel élénken gesztikulálva magyaráz a mellette haladónak. Társa azonban mintha ügyet sem vetne rá. Borzas, kese haja félig belelóg éjsötét szemeibe, melyekkel folyton a távolt kémleli. Csak arcizmai meg-megrándulásából venni észre, hogy nem csak hallja, de érti is, amit a másik beszél.

-Gondolom, akkor te ezt a szimfóniát sem hallod -szólt révedezéséből megtérve-, mellyel a természet a távozót búcsúztatja, és az érkezőt üdvözli?Hallgasd csak, ahogy a felhők, ezek a szigorú, égi karmesterek egy–egy leheletükkel, miként vezénylik le a nagy művet:

    Egy erőteljes széllökés: Forte!

    A bagoly hangos huhogással szomorkodik a Nap távozásán. Már megint elkerülik egymást, sohasem találkozhatnak.

    Közben enyhe szellőt fúj a karmester: mezoforte! A siratózenébe bekapcsolódnak a félhalkan csiripelő madarak, és fájdalmasan hápogó kacsák. A lombok és nádak susogásába, a hirtelen feltámadt szél által levert termények koppanása vegyül. Arcot cirógató vezényszó: decreshendo. Minden eddigi elnémul. Már csak az elszáradt levelek halk nesze, és a fészkükbe megtérő madarak szárnyainak suhogása hallatszik egy-egy rovar zümmögésével karöltve.

    A lágy szellő megszűnik: General Pausa! A távozónak tisztelegve minden néma csendbe burkolózik. Egy pisszenést sem hallat senki és semmi. Ezt a pillanatot nem lehet megzavarni. Évezredes rítus ez.

    Erre a kis időre a természet tolmácsa is elhallgat. Ez a néhány másodperc elég társának, hogy észrevegye: az általában halottnak tűnő szemek életre keltek, s a beszélő arca kivirult. Az eddig csendes szemlélő élcelődni akar barátja hirtelen kedélyváltozásán, ám még épp időben csendre inti a tolmács. A trónkövetelő zsákmány előbújt a Nap árnyékából.

    A karmester kiadja a végső utasítást: Sforzato!

    Kegyetlen erejű, fülsiketítően süvítő szél repeszt keresztül a tájon. Tücskök százainak egetrengető ciripelése hasít át a légtömegen. Békák tucatjai dévaj kuruttyolás vetik magukat a fodrodzó hullámok közé, nagy csobbanásokkal színesítve a nagy művet. Az éjszaka vadászainak harci rikoltásai keverednek a zsákmány kétségbeesett halálsikolyával. A pusztító szél kegyelmet nem ismerve tépázza meg a fák lombkoronáit, mitől az elszáradt ágak rémisztő reccsenéssel válnak meg volt gazdáiktól, s zuhannak alá a tajtékzó hullámokba. A tó elégedett morajlásával veszi ki részét a pokoli zenebonából. Apokaliptikus zene, a végítélet percei.

    Majd lassan a szél ereje alábbhagy, a hangok elhalnak, a természet rémült csendbe burkolózva várja a szimfónia végét. A karmester újabb, végső szünetet rendel el az új király tiszteletére.

    A csend félve enged fel, hogy megkezdődhessen az éjszakai élet.

-Nos? Azt állítod: mindebből te semmit sem hallasz?

    A felelet nyugodt, közömbös hangon szinte azonnal érkezik:

-Az a baj, hogy te csak látod és hallod, amit én értek!- s mélyen beleakasztja tekintetét azokba a fekete szemekbe. Ismét kihűlni látja őket, majd visszarévedni a távolba.

-Amit az előbb olyan hosszan ecseteltél, mi tagadás érdekes lehet egy gyermeknek, egy álmodozónak. De felhívnám a figyelmed a realitásra: a géniusz karmestered valójában nem más, mint a Nap által elpárologtatott vízcseppek kicsapódása a hidegebb szférákban. A hirtelen széllökések csak a kora őszi időjárásnak köszönhetőek. A zenekari hangokra is megvan a tudományos magyarázat. A madarak csiripelésükkor csak a társukat, vagy fiókáikat hívják. A rovarok zümmögésének oka a szárnyuk hihetetlen gyors csapdosása. A tücskök hátsó lábuk összedörzsölésével adják ki a ciripelő hangot, amit párkeresésérehasználnak, ugyanis ez a fajta jeladás kevesebb energiát igényel, és sokkalta biztonságosabb, mint a feromonok kibocsátása. A többi csak a véletlenek összjátéka. Mindig meglep, mekkora szerepe van a fantazmagóriáidban a zavarosságnak, az irracionalitásnak és a túlzott érzékenységednek.

    Büszke, önelégült arccal nézett a mellette sétálóra, aki szótlan búskomorságba merülve nézett tovább maga elé. Majd hirtelen, mint aki álmából riadt fel, így szól:

-Elég szürkén láthatod a világot…- szólt szemeit társára szegezve.- Nem unalmas így az életed? Mindig csak a dogmáid és magyarázataid. Amit pedig a tudomány képtelen bizonyítani az nincs. Mikor látod meg végre a szépséget a dolgokban? Nem értem, hogy lehet így élni.

-Nem lehet, hogy te látsz bele többet a dolgokba, mint amennyi bennük van?

    A fekete szemek erre ismételten életre kelnek, s tulajdonosuk hangos kacagásban tör ki. Nem jóleső, kellemes, inkább gúnyos nevetés ez.

-Annyira különbözőek vagyunk, hogy nem is tudom, miért sétálgatunk esténként, s próbáljuk meggyőzni a másikat a magunk igazáról. Még sohasem értettünk egyet. Miért? Még erre a kérdésre is más választ találtunk: szerintem ugyanis az a baj, hogy te csak érted, amit én látok és hallok.

    A két barát keményen egymásra szegezik tekintetüket, majd mindketten hangos kacagásban törnek ki, és folytatják útjukat az éj sötétjébe, míg el nem tűnnek a tóparti sétányt övező fák árnyékában, miközben tovább disputálnak azokról a dolgokról, amelyeket az egyikőjük lát és hall, de a másik meg nem érthet.