Szürke, őszi esőből veszek zuhanyfürdőt,…de tavasz illatából kéne már…
Hideg víz csillogtatja nyakamon a hajfürtöt,… s jobb lenne, ha arcom könnyben áll…
Szobám négy fala kalitom, rejt egy ücsörgőt,… de dal hív, a kék ég, és hegy vár…
Törött szárnyam, s a lélek órája még nem ütött,… de tudom, újra magasba száll…
Nincs itt folyó, de a partján állok, s nézem, hogy sodor tova egy levelet,
Míg te érkezel, csendben mögém lépsz, s megsimítod kezemet…
Ébren álmomból visszahív az ablak üvegén megpihenő lehelet,
És ujjammal lágyan, lassan, belerajzolom szívemet és szívedet…
Szemembe a csillagok fénye rajzolna édes életet, könnyű harmatot,
És óceánként hullámzik az égbolt, benne ígéretek ringnak ott,
S olvasható, mint egy könyv, mit most valaki nyitva hagyhatott:
Megérkezik a pillanat, várj még, jönni fog, hisz néked adatott…
Mégis bizonytalan látom, fátyolon át,…de igaz az álom… talán…
S azt sem tudom, kire várok, úgy igazán,… pedig lehet: tudhatnám…
Csak egy gyertya ég, nem fénylik más,… de ezt a fényt el nem oltanám…
Tán utat mutat hozzád, és meglel a szív,… mert egyszer már volt hazám…
/Hezekiah, 2006. szeptember 10./
|
