Levél Mosott-Rongy "barátomnak"
Vigyázat! Nem a szép szavak...

Azon már mit sem csodálkozom, hogy nem hiszel Istenben, nem hiszel földi ideákban, nem hiszel a más által kimondott szónak, talán már csak az érthetetlen, hogy önmagadban sem hiszel. De persze, hogyan is tehetnéd? Már rég megmagyarázták, hogy nem vagy több, csak atomok elmúló kapcsolata, elhaló szinapszisok szétáramló vegyülete, membránba zárva. Megcsal az érzésed, megcsalod magad, de neked állítólag jó a beszúrt tűből véredbe áramló lé. Talán valahol beteg vagy, ha nem is testben, de ma nem a lázad érdekes, csak a hazugság színes skálája, mivelhogy a higany szétfeszítette a hazugság-mérőt, és a robbanás után minden igazságot füst takar.

Nem hittem volna, hogy az álmodból menekülsz, a pénz szaga ébren tart, és vízjele a gondolataidba tetoválja magát. Ébren vagy – szerinted, de Mosott-Rongy lett a neved. Rongy. Mindenki eldob, még az is, ki egy másik hazugsággal „tisztára” mosott. Mert ugye jó alibi az élet arra, hogy egy másik embert kenjünk a falra, s önző érdekeidből díszes ékszerek függjenek nyakadban, amit már rég a guillotine alatt pihentetsz.

„No, nézd már, valakinek nem fekszik a pálya, megmondja a frankót. Frankót? A francot! Baromságot szuszog, hazudik! Az igazság az én zsebemben van.” – mondod te.

Aztán ahová beszűrődik a fény, gondoskodsz róla te és számolatlan, számító társaid, hogy oda sötétítő függöny is kerüljön. Ha itt egy tiszta rím, valami lélek-gondolat, oda nyilván kell pár még önmagában is megbotló, az elvetemült dalolót gáncsolni óhajtó pár két-, négy- vagy nyolcsoros. Különben is a jóakarat, a szeretet, meg a róla való „papolás” neked nem illatos. Hozod a hígítót, de annak a bűzétől meg az én gyomrom fordul fel. De tudod mit? A szívem kitépem, s odahajítom eléd, hogy „boldog” lehess végre. Nekem nem számít, csak a szívem, de neked ez a fontos, nekem meg nem marad más, csak a Szívem, és lehet, hogy míg te kajánul vigyorogsz, én fogok mosolyogni.

Üldözni fogsz, nekem meg óvatosan kell futni, mert tudom, úgy gondolod, ha valaki elesett, hát belé kell rúgni, hogy jó szájízzel mehess utána berúgni. Tudod mit? Ma én fizetem a feleseidet, hogy pár nullával átitatott mocskos papírtól megszabaduljak. Már csak azt sajnálom, hogy hiába koptatom ezt a szerencsétlen, betűkkel mázolt műanyag-kupacot itt a kezem alatt, úgysem fogod olvasni a levelet, mert olvasni nem buli…

/Hezekiah, 2006./